a negyedik másodperc

   Képzeld el, hogy néhány hete dolgozol valahol és érzed, hogy lelked legmélyebb bugyrából egyre feljebb verekszi magát egy kérdés és tudod, hogy lassan majd végképp a felszínre tör és egy óvatlan pillanatban, amikor egy percre bemenekülsz a vállalati vécé ázott cigarettaszagú levegőjébe és az obszcén rajzokkal összefirkált tükör előtt nézed azt a másik embert, aki valószínűleg a fal mögött áll valahol, kicsusszan a szádon: „hogy kerültem ide ?” És képzeld el, hogy valaki épp a közelmúltban hívott fel azzal, hogy megkapta egy korábbi pályázatodat és szívesen látna a világ másik végén egy sok-sok előnnyel kecsegtető munkahelyen, ahová viszont neked kell eljutnod, de megígéri, hogy – bár csak „próbahétről” van szó – utólag megtéríti neked az utazásodat, bármi is derüljön ki annak a hétnek a végén. Akkor elfordulsz a tükörtől, magad mögött hagyod a fal mögött álló alakot és az obszcén rajzokat és tudod, hogy soha többé nem fogsz ide benyitni, hogy a vízbe dobált cigaretták lélekemelő illatát szagold. Hátramész a raklapok közé, te is elbújsz a szemeteskonténer mögött, ahogyan azt mindenki teszi, amikor telefonálni szeretne és felhívod azt a számot. És másnap indulsz. És akkor már nem emlékszel az előző napi arcokra, így arra sem, hogy sajnálkoztak, vagy irígykedtek, vagy közömbösek voltak… vagy esetleg épp örültek amiatt, hogy elmész. Te csak elmész és megpróbálsz abban reménykedni, hogy most majd minden jóra fordul, hogy most megfogtad az isten lábát, végre melléd állt a sors, most már senki és semmi sem tántoríthat el a siker útjáról és zabálod a kilométereket keresztül Európán, hogy reggelre odaérj. És képzeld el, hogy már harmadik napja dolgozol ott, otthon mindenki úgy tudja, hogy a te sorsod „jóra fordult” és egy háromezer kilométerrel nyugatabbra lévő vécé ázott cigarettaszagú levegőjét szívod és a tükörben bámulod a fal másik oldalán álló embert a tudj’ Isten milyen nyelven odafirkált obszcén feliratok hézagain keresztül és nem érted, hogy hogyan csúszhatott ki újra ugyanaz a kérdés a szádon, amit emlékeid szerint mindössze négy napja tettél fel magadnak háromezer kilométerrel keletebbre. Akkor nagyot sóhajtasz, újra előveszed a telefont – ismerős lelkiállapot – és alig egy óra múlva már mosolyogva baktatsz az út szélén a város felé és nem csak azért érzed könnyebbnek a táskádat, mert már kietted belőle mind a három babkonzervet, amit még Zalaegerszegen vettél pár órával az indulás után. Ekkor úgy érzed, hogy ezért jutalom jár … mindegy, hogy miért… csak jár. Benyitsz egy kisebb szállodába, egy olyanba, ami nem a tengerparton van, hanem néhány utcával beljebb, megkérdezed a recepcióst, hogy mennyiért ad egy emeleti szobát, ő válaszol, te három másodpercet gondolkodsz és a negyedik másodpercben kifizetsz neki két éjszakát abból a pénzből, amit egy órával korábban a kezedbe nyomtak. Felmész, a takarítónő épp végzett, az ágynemű friss, az ablakon túl a szomszéd iskola nebulói nevetgélnek az udvaron, a fürdővíz meleg és az álom édes. Délután felébredsz, leülsz a székre, először az erkély ablakán bámulsz kifelé, aztán kicsivel lejjebb téved a tekinteted, a padlóra, ahol a cókmókjaidat hagytad. Boldog vagy és semmi sem érdekel. Nincs semmi, csak ágy, könyv, szék, kóla egy üres iskolaudvar és azon túl háromezer kilométer, de az most várhat két napot.

VM / 2013. június