ne járjatok utána, mert úgysem hiszitek el

Senki sem tudta, hogy a város pontosan hol rejtegeti magában az ajtót. Volt, aki váltig állította, hogy járt már ott, sőt, még azt is kijelentette: „én már át is léptem rajta” és „tudom, mi van az ajtón túl”, de ezek a vakmerőek csupán két három percig állták a kérdéseket, végül fel kellett adniuk, mert megmagyarázhatatlan ellentmondásokba keveredtek önmagukkal és köznevetség tárgyává váltak a város előtt. Az ajtó pedig továbbra is tartogatta titkait. Időnként a város egy-egy önmagát dominánsként számontartó polgára bátortalan, ugyanakkor nagy hírveréssel járó kutatásba kezdett, hogy felderítse ezt a titkot, azaz megtalálja és kinyissa az ajtót, de valódi eredményt – természetesen – ők sem tudtak felmutatni, hiszen az eredményes kutatás számukra azzal a kockázattal járt volna, hogy – ha a válasz nem elégíti ki a publikum szenzációigényét – elveszítik vélt nagyságukat. Így inkább mindenki magyarázatokat talált arra, hogy hogyan vált – általában mások hibája miatt – lehetetlenné és megvalósíthatatlanná terve, vagyis az ajtóig gyakorlatilag senki sem jutott el. Senki … vagy mindenki? A hajléktalanok tudták – hiszen ők valóban ismerték a várost, őket viszont senki sem kérdezte meg. Tudták azt a választ, ami eleve senkit sem érdekelt volna. Azt, hogy az Ajtó csak az emberek képzeletében létezett. Volt sok ajtó, hiszen egy városnak ez az egyik legfontosabb jellemzője, de egyik sem az az ajtó volt, amiről az emberek beszéltek. Ha valaki rámutatott volna egyre, mondván „itt van”, akkor száz másik nevette volna ki őt egyszerűen azért, hogy ennek nehogy igaza legyen. Végeredményben az Ajtóra a városnak nem azért volt szüksége, hogy tudják, hol van, épp ellenkezőleg: azért, hogy ne tudják, mert így mindenki olyan világot képzelhetett mögé, amilyet ő akart. Amíg az Ajtó rejtve maradt, addig mindenki bátran álmodozhatott arról, ami odaát van. Ezért találtak ki maguknak az emberek egy olyan ajtót, ami nincs.

VM / 2015.08.29. / Vác