desperado II

Azt hiszem, hogy ilyen távoli korból mi már nem tudjuk megállapítani azt, hogy Balboa érdekből, vagy hitből tett így, de – a korábbi események ellenére – továbbra is hű akart maradni a spanyol koronához. A környékbeli törzseket vagy legyőzte, vagy barátaivá tette; folyamatosan felfedező utakat szervezett, ezért a felügyelete – és így Spanyolország felügyelete alá is – tartozó területeket egyre gyarapította. A kolóniának sikerült kukoricát termesztenie, a törzsekkel való kapcsolatuk révén pedig egyre több aranyat halmoztak fel maguknak. Minderről Balboa levelekben értesítette a királyt és nyilván azt remélte, hogy a későbbiekben támogatást is kap majd tőle terveihez. Egy 1513-ban kelt levélben embert, fegyvert, ellátást és az emberek között hajók építésében jártas ácsokat kért az uralkodótól, különös hangsúlyt fektetve arra, hogy az érkezők lehetőleg olyanok legyenek, akik már eltöltöttek bizonyos időt Hispaniolán, ahol megszokhatták a környék klímáját. Mint lejjebb olvashatjuk, sohasem kapta meg, amit kért.

Az egyik felfedező úton a spanyolok csapata eltávolodott az Atlanti parttól, mert egy törzzsel vívott kisebb csetepaté után a törzs a dzsungelbe menekült előlük, ők pedig – ki tudja miért – jónak látták a nyomukba eredni a szárazföld belseje felé. Az a törzs eltűnt, de egy másik területére érkeztek, akik nem ellenségként fogadták, hanem vendégül látták őket. A történet úgy szól, hogy két spanyol katona összeveszett egymással egy újonnan szerzett aranytárgyon és ezt látva a törzsfőnök fia azt mondta nekik, hogy marakodásuk felesleges, mert ha a csillogó kő ennyire sokat jelent számukra, akkor mutat nekik egy szomszédos vidéket, ahol a hely lakói olyan gazdagok, hogy arany tálakból esznek és arany kupákból isznak. A spanyolok kérdésére, hogy hol van ez a hely, azt válaszolta, hogy egy szigeten a „másik tengerben”, nem messze a parttól; hozzátette még, hogy a lakosok leigázásához az európaiaknak legalább ezer emberre lesz szükségük.

Balboa visszaindult Santa Maria la Antigua del Darién városába, mert azt remélte, hogy távozása óta esetleg megérkezhetett a királytól kért erősítés és azokkal az emberekkel indulhat vissza Isla Rica-ra, a mesés gazdagság szigetére. Nem így történt: Enciso, akinek a hajójára Balboa annak idején még Santo Domingón felszökött és akit ideérkezve – gyakorlatilag koholt vádakkal – a hatalomból kisemmizett, mind Hispaniolán, mind később a spanyol udvarban elmesélte mindazt, ami vele történt, így Balboa segítségre nem számíthatott.

Nem állom meg, hogy itt meg ne jegyezzem: rövid ez az élet, de ahhoz túl hosszú, hogy mindent jól csináljunk benne, jó esetben körülbelül nyolcvan év – Balboa esetében egyébként ez csak a fele volt. Teljesen természetes dolog, hogy ez idó alatt időnként hibázunk. De ez nem ok arra, hogy ne csináljunk benne semmit.

Tehát Balboának saját erőből kellett megoldania Isla Rica szigetének meghódítását. 1513 szeptember elsején százkilencven spanyol kelt útra, hogy néhány indián vezető segítségével átszelje a panamai földszorost és átjusson az akkor számukra még ismeretlen másik partra, a „másik óceánhoz”. Az utazás hajón kezdődött, majd a szárazföldön folytatódott. A csapat előbb gyarapodott a barátságos törzsek tagjaival – így végül sikerült összeszedni az ezer embert – majd fogyatkozott a különböző törzsekkel vívott harcokban, majd újra gyarapodott, mert a vesztes törzsek túlélői jobb híján Balboával tartottak, majd újra fogyatkozott az újabb harcokban. Végül szeptember huszonkilencedikén, azaz majd’ egy hónappal az indulás után Balboa kiért a partra, térdig gázolt a Csendes Óceán vizébe és kezében a Szűz Mária képével, a spanyol korona nevében birtokba vette a Déli Tengert (ők akkor így nevezték) és minden hozzá kapcsolódó földet. Ekkor már csak egy feladat volt hátra – az, amiért gyakorlatilag idejött : áthajózni a szigetekre, legyőzni lakóit és megszerezni gazdagságukat.

A harmadik rész legközelebb.