azt kérdezte tőlem az árnyék,
ami nappal követni szokott,
hogy létszükség-e minden nap,
a Dunáig sétálnunk, holott
a hideg oly kemény a part mentén,
hogy még neki is fájdalmas
és fárasztó az ácsorgás a parton,
s mondott még sok hasonlót.
gyere velem napnyugtáig,
mondtam én,
utána nincs már rád szükségem,
a sötétben szökhetsz, amerre jól esik,
engem pedig hagyj várnom addig,
míg csuklóm el nem reped a fagyban,
vagy, ki tudja, talán... esetleg és hátha,
míg nem látom, akit szeretnék
No comments:
Post a Comment