poem 5

valamivel tizenkettő után,
Isten volt, vagy a véletlen,
honnan tudhatnám, 

egy tölgyfa kapun jöttél kifelé,
sokadmagaddal, hiszen vasárnap,
az egész város hasonló hellyekre jár, 

engem pedig épp arra fújt a szél. 

Millió közül is észreveszlek,
másképp csillan a napban a szemüveged,
máshogy libbennek a hajad szálai, 

másképp lépsz,
máshogy kondul a harang,
amikor arra jársz, 

engem pedig épp oda sodortak az álmaim. 

Figyeltelek, nem is tehettem volna mást,
ha menten meghalok, ha porrá és hamuvá égek,
akkor sem fordulhattam másfelé, 

rám nézel, vagy csak mellettem a levegőben el,
csak néhány pillanat, s kiderül, a tavasz most lehel,
igent, nemet, vagy talánt, életet vagy halált, 

és én majd’ összerogytam a templom előtt, a köveken. 

A bal kezed emelkedik, alig egy tenyérnyit,
mosolyba hajlik az arcod és...nem, nem is hiszem el,
ajkad is mozdul, de ezt inkább csak gondolod felém. 

Ugyanazt üzenem én is Neked, magam is hangtalan,
és a szád csücske, ezt alig látom, mert sétálsz is tovább,
majdnem másfél hajszálnyit görbül még fölfelé, 

Valamivel tizenkettő után, Isten volt, vagy a véletlen, honnan tudhatnám 

poem 4

 

vége volt a csetnek,

ami valójában míting,

mert hómoffiszban ilyen is van,

sőt, jóformán más sincs.

átöltöztem, leballagtam,

kekszet vettem, azt megettem

és megálltam az út szélén,

mert a folyóig nem mentem.

néztem előre a sötétben

és odaképzeltem magam a partra,

láttam a gazdikat,

mint hajlonganak ebük után.

képzeletben láttam a vizet,

éreztem a szelet,

hallottam Toldi Miklós

dörmögő motorját,

és valaki állt mellettem,

hogy telt a napod ?

ezt kérdezted,

még a lehelleted is éreztem,

sokáig beszéltem

de szemem kinyílt

az út szélén voltam megint,

körülöttem senki,

csak a szél

meg az a mély sötét

az alvóváros peremén

poem 3

 

azt kérdezte tőlem az árnyék,

ami nappal követni szokott,

hogy létszükség-e minden nap,

a Dunáig sétálnunk, holott

a hideg oly kemény a part mentén,

hogy még neki is fájdalmas

és fárasztó az ácsorgás a parton,

s mondott még sok hasonlót.

gyere velem napnyugtáig,

mondtam én,

utána nincs már rád szükségem,

a sötétben szökhetsz, amerre jól esik,

engem pedig hagyj várnom addig,

míg csuklóm el nem reped a fagyban,

vagy, ki tudja, talán... esetleg és hátha,

míg nem látom, akit szeretnék

poem 2

 

a várost jártam

nyolctól tizenegyig,

tizenegy-tíztől háromig,

háromtól hatig,

és még fél órát,

lent a Dunán fújt a szél,

fáztam,

fent a téren a nap sütött,

elaludtam,

az utcákon csak léptem,

haza nem értem,

voltam itthon,

vécén, konyhában,

tíz, húsz perc

a nap végtelenjében,

Te sehol sem voltál,

így haza sem értem

poem 1

volt egy hét,

egy teljes, amikor

esténként beszéltünk,

telefonon, sokat,

még sírtunk is

Te is, én is, együtt

a vonalban,

az volt a legszebb hét életemben.

azután...

nem válaszoltál semmire,

írtam Neked, hívtalak,

a legszebb verseket küldtem,

mert így el tudtam mondani

és vártam,

hogy hívj megint.

végül írtál,

"ne írogass nekem, kérlek"

ezt üzented és

"nem akarok tőled, veled semmit"

ezt még hozzátetted.....

azután ......

nem emlékszem már,

csak teltek a percek, az órák, a napok,

eltelt egy hét,

szeretnék írni valakinek,

szeretnék írni Neked,

de nem lehet,

a várost járom,

mert kidob az otthon

és a kőnek, a fának, a szélnek,

a napnak, a háznak, a víznek,

a hidegnek, a tavasznak és a fagynak,

meg a tölgyfa templomkapunak

mondom el,

hogy mennyire hiányzol