a vászonra festett idő

A balra látható kép a Szabolcs utcát ábrázolja, annak is a Lehel térhez közelebbi végét. Amikor Va Mi, az ismert keleti bölcs pénteken ezen a helyen járt, hirtelen – a macskaköves utca kellős közepén állva iszogató lakosok és egy öreg, szinte ottfelejtett autó letekert ablakából bömbölő zene ellenére – valami látszólag egyáltalán nem odaillő dolog jutott az eszébe: a romantika. Azaz a romantika, mint tájkép-festészeti irányzat: „letűnt korok zöld, buja természetbe ágyazódó romjai” – hozzáértők ilyen szavakkal szokták jellemezni a stílust. Az irányzatot igazán elismert festők tették naggyá a XIX. században: Turner, Goya, Delacroix és mások. Tudható, hogy Budapesten (sőt, Magyarországon) az ilyen képi élmény kifejezetten gyakori, így a romantikus festők bizony nagyszerű helyszínekre lelhetnének kis országunkban, ha valamilyen rafinált időtrükk segítségével idecsöppenhetnének. Ezen tűnődött Va Mi, miközben átsétált a félig-meddig már parkká változott foghíjtelek-parkolón; a helyiek lármája egyre távolabb került tőle, míg végül nem maradt vele más, mint a telek közepén álló fák madarainak csivitelése. Az ilyen romos, eldugott környékekben mindig talált valami megkapót Va Mi. Szerette meglapogatni a házak falait, vagy a fák oldalát, nézni a macskakő tompa fényét, hallgatni a házmester csoszogását a lépcsőházban. Olyan érzése támadt, mintha az a csoszogás már vagy száz éve visszhangozna ugyanúgy a falakról – ebben az esetben az egymást váltó házmestereknek tovább kellett adniuk a papucsukat, hogy a visszhang még évszázadokig is ugyanolyan tónusú maradhasson. Így töprengett a keleti bölcs és megállt az egyik fa alatt, hogy onnan csendben figyelhesse kicsit a szomszéd telken álló ház gangját. A második emelet egyik lakásának nyitott ajtaja mögött parányit mozdult a függöny. Előbb csak egy pár szemüveglencse lesett kifelé néhány pillanatig a fal mellől, aztán a függönyt elhúzta egy a szemüveghez tartozó ráncos és barna kéz és idős asszony lépett előre, hogy a gang korlátjára könyököljön. Óvatos könyöklés volt ez, olyan, mintha az öreg hölgy tudná: nem mindegy már ennek a korlátnak, hogy pontosan hol könyökölnek rá és az sem, hogy mekkora súllyal – az ő megfogyatkozott súlyát még elbírja a korlát, a léptét még elviselik a dúcok, amik az egész házban támogatták a függőfolyosókat, de már ő sem merne szaladni, vagy ugrálni rajtuk – még akkor sem, ha erre még képes lenne. Nekik így volt jó… vagy, ha nem is jó, ők elfogadták ilyennek a sorsukat: ház és öreg lakója lassan porrá, eggyé válnak az időben: egyszer majd leomlik a nagy, roskatag épület egyik oldala – olyan lassú és méltóságteljes zuhanás lesz ez, ami a sarkköri gleccserek pereméről leszakadó harminc méter magas jégormokéhoz hasonlít majd, amikor azok hosszú ellenszegülés után végkép engednek a tenger nyaldosásának és a mögülük feltartóztathatatlanul érkező jég erejének. Talán a fal magával rántja majd idős lakóját, vagy ha nem, akkor épp afeletti elkeseredésében roskad majd össze, hogy már soha többé nem hordhatja hátán a puha és óvatos lépteket. Vajon megfestené ezt Turner, vagy bárki más, ha itt járhatna ? – kérdezte önmagát Va Mi és még percekig figyelte a függöny lengését; az asszony akkor már rég visszacsoszogott omladozó otthonába.

VM / 2016.04.29. / Bp.

az egeret húzogató mindenható kéz

Móni azt mondta, hogy ez a munka nem nekünk való, hanem húszéveseknek. Azért mondta úgy, hogy „nekünk”, mert ő mindössze két évvel fiatalabb nálam, én pedig negyvenöt voltam abban a pillanatban, és azon a munkahelyen nem a mi életkorunk volt az átlagos. A munka egyébként abból állt, hogy telefonhívásokat fogadtunk, a különlegessége pedig csak annyi volt, hogy ez nem az anyanyelvünkön, hanem egy tanult idegen nyelven történt, illetve, hogy nem csak továbbkapcsolgattuk a hívásokat – ezt ma már csak a hívásfogadó rendszerek végzik automatikusan – hanem többé kevésbé meg is válaszoltunk a kérdésekre… fogalmazzunk inkább úgy, hogy eljutottunk addig a pontig, hogy a hívó fél letette a kagylót és mi mindent elkövettünk azért, hogy ezt elégedetten tegye. Én vitatkozom Mónival – az igazsághoz tartozik, hogy akkor és ott nem ezt tettem –, mert szerintem éppen hogy húszéveseknek nem való ez a munka, akik ma itt vannak, egy-két hónap múlva ott, majd amott és közben folyamatosan a lehetetlent hajkurásszák - én is ezt tettem. Szerintem pont nekünk, negyvenen túliaknak való, mert nekünk már megadatott megismernünk a világ „kikötőit” – sőt, a „tengereit” és az azokon időnként dúló „viharokat” is – és nagyon jól tudjuk, hogy máshol sem találnánk ennél kellemesebb „partokat”. Mi már nem „szedjük fel a horgonyt” olyan könnyen, hanem inkább maradunk, ahol vagyunk, keresünk egy „jól védhető helyet a part mentén”, ott „tábort verünk”, „körberakjuk magunkat élesre töltött ágyúinkkal” és megtört, elnéző mosollyal üldögélünk a székeinkben, még ha azok mégoly értéktelennek is tűnnek… másoknak, de nem nekünk.

Különös, hogy ez a hely – egész közel a Lehel piachoz – légvonalban csak pár száz méterre van attól a műhelytől, ami huszonöt évvel ezelőtt az első és ezidáig legtovább tartó munkahelyem volt. Különös, hogy a XIII. kerület mennyi, egymástól időben és ismeretségekben egyaránt teljesen független emléket adott nekem. Annyit, hogy, ha mondjuk én lennék az a kis sárga emberke, akit a Google-maps-en az egérrel lehet húzogatni és Angyalföldön, vagy Újlipótvárosban találomra bárhol letenne „az egeret húzogató mindenható kéz” – bárkié is legyen az – mindenhol, minden sarokról, aszfaltrepedésről, tűzfalról, építkezésről, madárcsicsergős foghíjtelek-parkolóról, kolbászárusról és macskaköves-veszekedéstől-visszhangos utcáról lenne egy valószínűleg rövid és még így is kifejezetten unalmas történetem. Ugye erre mondják, hogy „otthon” ? Vagy „haza” – bár ezt a szót inkább hagyjuk szerencsétlenkedő, nemzetimádó politikusainknak. Tehát inkább otthon, vagyis az a környezet, amiben az ember kilép az utcára és véletlenül jut el arra a helyre, ahová indult, mert csak a lábai vitték, a feje teljesen másfelé járt. Azon gondolkodom, hogy le kellene ezt írni: azt a két és fél évtizedet, ami idáig történt. Ha az ember olyan honlapokra téved, ahol arról írnak, „hogyan írjunk regényt” – tudom, hogy nevetséges, sőt, ÉGÉS, hiszen az írás épp nem az a tevékenység, amit recept után lehet művelni – de ha mégis elolvassa az ilyen cikkeket, akkor mindegyikben azt fogja olvasni, hogy „óvakodj az egyes szám első személytől”, vagyis attól, hogy magadról írj. 

Na persze-persze. Azt is írják, hogy „ne fényképezz nappal szemben”….

VM / 2016.04.17. / Vác