tánc

   A jó képek véletlenül születnek, e fenti fotóra pedig ez többszörösen igaz. Először is azért, mert valójában nem a kép készítőjét célozta a szalagavató bálra szóló meghívás. Másodszor, ha rajta múlik, nem verekszi be magát a táncosok közelébe, hogy térdre ereszkedve ellője a fenti művet, őt oda küldték. Ráadásul a fenti mű el sem készül, ha a fotósnak elsőre sikerül lekapnia azt a képet, amiért valójában odatérdelt – ezen a képen csak véletlenül alakult úgy, hogy az előtérben álló fiatal férfi a gombnyomás pillanatában megfordult, megkerülte partnerét és a kép bal oldalára állt, ezzel a fotós tudtán és szándékán kívül tökéletes mértani egységet adva a látványnak. De minő szerencse, ez a sok véletlen végül azt eredményezte, hogy miután amatőr fotósunk másnap reggel tüzetesebben megnéztem az előző napi termést, ennél a darabnál azt dünnyöghette magának, hogy „de jó…”. Itt hadd jegyezzem meg, hogy ez csak az ő véleménye, hiszen jól tudja ő is, hogy sokan sokféleképpen „mérik” azt, mitől lesz jó egy fotó. Van akinek az a fontos, hogy élesek legyenek a kontúrok – nyilván azért, mert negyven után már a való életben sem azok, így eleve nagy kincs, ha az ember legalább időnként élesen lát. Vannak, akiknek a színek a fontosak és van olyan is, aki egy kép jóságáról aszerint dönt, hogy mennyi rajta az összes csupasz női bőrfelület. És van még millió más szempont, de hadd foglalkozzam most már csak azokkal, melyek szerint a képet elkövető fotós él.

   A kontúrokat felejtsük el, egyébként az impresszionisták ezt már közel másfél századdal ezelőtt megtették. Minél nagyobb ágyúval járod ezt a világot, annál kevésbé lesz esélyed valóban spontán és életszerű képeket készítened. Pedig mi másról szólhat a fotó, mint spontaneitásról, az egyszeri és soha többé meg nem ismételhető pillanatról ? A kép egy szalagavató bálon készült, ami ma már egyet jelent a keringővel. Azzal a forradalmian új tánccal, ami az emberiséget átvezette a feudalizmus jelentette kötöttségekből a demokrácia szabadságába. Mert ebben a táncban – akkor – szexuális korlátok omlottak le, hiszen itt a férfinak (bármely férfinak) megadatott, hogy nyilvánosan fogja át az áhított nő derekát és a nőnek (bármely nőnek), hogy nyilvánosan tegye kezét a vágyott férfi vállára. A képen látható fiatalok pedig épp abban a korban járnak, amikor ez a kérdés igazán felszínre kerül – persze, biztos van közöttük olyan, aki már rég... és higgyük el, olyan is aki még soha..., tehát elfogadhatjuk, hogy az ő életükben többé-kevésbé épp ez az a bizonyos pillanat. Az a pillanat, ami eddig még soha sem volt és már soha többé nem lesz így, csak most van, egyszer ebben a röpke kilencven évben. És micsoda szerencse – egy újabb – hogy a kép előterében álló, egészségtől kicsattanó pár remekül mutatja be ezt a pillanatot. A háttal álló fiatal férfit egyébként személyesen ismerem és tudom, hogy a maszk alól, amit az elmúlt tizenkét év vallásos neveltetése ráerőltetett, rendszeresen kivillan egy rejtett, de génjeiben ott hordott eredendő és egészséges merészség, sőt vadság, aminek – azt hiszem – kevés nő fog ellenállni az elkövetkező egy-két évtizedben.

   Persze, azt mondhatnátok, hogy biztosan elfogult vagyok és ódákat költök a rokonaimról, de higgyétek el, nem így van. Egyszerűen csak láttam egy pillanatot és el akarom nektek mesélni.

névtelen utca

   A névtelen utca házaira senki sem emlékezett. Ezért valahányszor az emberek a névtelen utcába tévedtek, mindig meglepődtek azon, amit ott láttak: „nézd, milyen bájos, nyugodt, kedves … jaj de szívesen élnék itt, távol a világ zajától, olyan csend van itt … az ember nem is gondolná, hogy mennyire gondtalanul élnek egyes helyeken…” mondták az emberek egymásnak, amikor a névtelen utcában jártak, úgy, mintha mindig első alkalommal látnák a helyet. „Milyen utca is ?” kérdezgették egymástól, amikor baráti beszélgetések alatt el szerették volna mesélni ismerőseiknek, hogy merre jártak legutóbb… „hol is ? … még a városra sem emlékszem”. A névtelen utcában az autók is alig-alig jártak, mert zsákutca volt és sehová sem vezetett. A lakók pedig – nekik az a kevés autó is sok volt, ami időről időre véletlenül betévedt, hogy végül leghátul hosszasan szerencsétlenkedve megforduljon a szűk helyen – szóval a lakók egy napon az utca egyetlen bejáratára is felszereltek egy behajtani tilos táblát (ki tudja, honnan szerezhették…). Ettől a naptól fogva csak ők, a lakók hajtottak be – mintegy fittyet hányva az önmaguk által kikiáltott új kresz szabályra. Pár évvel később, két költözés és egy haláleset okán, végképp eltűntek az autók és a névtelen utcában nem hallatszott már más, csak léptek, tölgyfaajtók nyikorgása, köhögés, halk szavak és minden délben egy közeli templomtorony harangjának kongása. Évek teltek el így, sőt, évtizedek. Gyerekek nőttek fel a csendben és amikor felnőttek, elhagyták a névtelen utcát. De a csendet, amihez hozzászoktak, lelkük mélyén magukkal vitték mindenhová, amerre jártak. Bármerre is fújta őket a szél a világban, mindenütt önkéntelenül ugyanazt a csendet keresték. És megtalálták. És egyre több ilyen hely lett; ezekről a helyekről pedig az új apák új fiai újra továbbvitték magukkal a csendet, szerteszét a világba. Végül, a tejút egy távoli sarlóján, egy naprendszer harmadik bolygóján, az ő időszámításuk szerint valahol félúton a második és a harmadik évezred között…

…csend lett.

VM / 2015.11.21. / Vác

Deák

A Bajcsy Zsilinszky Út legvégén, ott, ahol a Király utcából elindulva a lezárt és visszhangos Anker közön át a Deák térre téved a vándor, különös látvány fogadja majd tekintetét. Egy pár negyvenkettes férfi cipő, ami összekötött fűzőjénél fogva a 3. és 5. szám között áthúzott villanyvezetékre van fellógatva. Vajon hogyan kerülhetett e kiszolgáltatott helyzetébe a korábban nyilván szebb időket megélt lábbeli ?

Talán a pár cipő az alatta lévő hirdetőoszlopot jelöli, a hirdetőn lévő feliratok pedig titkos, ugyanakkor világrengető üzenetül szolgálnak a figyelmes olvasó számára. Olyan súlyos üzenet lehet ez, amitől kormányok buknak meg, válságok indulnak pusztító útjukra és démoni erők szabadulnak el, ha tartalma kitudódik. Hogy mik lehetnek ezek a gonosz és démoni erők ? Ezt e sorok írója nem tudhatja, hiszen ő a vasárnap délelőttöket nem az ismeretségek ápolásával tölti; de nála erre sokkal hivatottabb emberek, akik vasárnaponként jóval előrelátóbb módon – különböző szakrális ürüggyel – inkább az előbbi szenvedélyüknek hódolnak, biztosan tudják majd a választ. Ha nem tudják, majd kitalálnak egyet.

Lehet, hogy a cipőben el van rejtve valami. Mondjuk egy autó kulcsa. Ha megnyomod a rajta lévő gombot, kinyílik egy környéken parkoló autó zárja. Ha beülsz az autóba, kis cédulát találsz a műszerfalon, ami a város egy másik, elhagyatott pontjára hív; onnan egy harmadik, majd egy negyedik helyre vezet majd utad és végül olyan események sodrába kerülsz, ami végérvényesen megváltoztatja az életedet. Hogy jó, vagy rossz irányba ? Ezt te döntsd el. De ehhez előbb el kell jutnod Budapestre és fel kell másznod a cipőért. Ha nem találsz benne semmit, akkor valaki már járt ott előtted és elvitte a kulcsot.

Előfordulhat, hogy a cipőket az egyik ablakból dobták ki, de sohasem érhettek földet a vezeték miatt. Aki kihajította, minden nap ott sétál el alatta és már sajnálja, hogy úgy összeveszett a cipők gazdájával, hogy az azóta is a város másik szegletében tanyázik, valaki másnál… egész addig lesz ez így, amíg az a „valaki más” is az utcára hajítja majd emennek valamely ruhadarabját. Akkor az újra útra kel és lehet, hogy visszatér ide, a Deákra, hogy a.) kibéküljön, b.) visszaszerezze a cipőket, mert nem állhatja, hogy az ő ruháival van tele a város.

Vagy megtörténhetett az is, hogy…..

… sőt, lehet, hogy valaki felmászott az oszlopra és felakasztotta a cipőket…. de ez lehetetlen, hiszen akkor valakinek mezítláb kellett hazamennie.

VM. / 2015.11.13. / Bp.

abszurd

Van egy ismerősöm, aki valamivel több, mint egy éve újra a biztosítási szakma peremterületeire tévedt, tőle hallottam a következő történetet. Nem tudom, hogy ő mástól hallotta, vagy ő maga találta ki üres óráiban a saját szórakozására – egész biztosan képes (lenne) ilyesmire –, a történet és annak szereplői szempontjából ez már teljesen mindegy, hiszen ők a kitalálásuk pillanatában halhatatlanná válnak és végérvényesen, lerázhatatlanul és kitörölhetetlenül elkísérnek minket, egyszerű halandókat mindenhová.

Szereplők:

Kártérítési Ügyintéző (továbbiakban KÜ)

Betévedő Ügyfél (továbbiakban BÜ)

Színhely: egy biztosító kártérítési irodája.

Reggel van, a kártérítési ügyintéző épp az üzeneteit bogarássza egy számítógép képernyőjén, amikor a folyosóról lépteket hall. Előbb meglepődik, majd gyors mozdulattal eltűnteti képernyőjéről a nem ebbe a környezetbe illő anyagokat, hogy mire az ismeretlen léptek gazdája megjelenik a nyitott ajtóban, már teljes méltóságában fogadhassa őt.

BÜ: (bizonytalanul) jónapot… kívánok… nem tudom….

KÜ: (határozottan mosolyog a vendégre) tessék, miben segíthetek ?

BÜ: (továbbra is bizonytalanul, az ajtóban toporogva) …kérem, én …. de nem akarom….

KÜ: Nem zavar Uram, fáradjon be, foglaljon helyet (az elmondottakkal egyidőben feláll, kezet nyújt a továbbra is bátortalan ügyfélnek, majd egy kézmozdulattal a fal mellett álló két fotel egyikére mutat).

Leülnek.

KÜ: Kártérítési ügyben ?

BÜ: … háát, voltaképpen…. igen.

KÜ: És mi lenne a panasza Uram ? Baleset ? Jogtalan követelés ? ..netán haláleset ?

BÜ: …nem, épp ellenkezőleg, nekem az a problémám, hogy…. (nagy levegőt vesz, majd kétségbeesett, szinte kiabáló hangon fejezi be) HOGY ÉN MÉG ÉLEK.

KÜ: (elbizonytalanodva körülnéz, mert rádöbben, hogy esetleg egy őrülttel van összezárva és kollégái csak tíz perc múlva érkeznek meg) …éés, … mondja, mióta áll fenn ez az állapot ?

BÜ: (sóhajt) negyvennégy éve

KÜ: (elgondolkodva) hmm, én is annyi vagyok… És mondja, milyen kár érte ?

BÜ: Kérem, nekem gyermekkoromban állandóan azt szajkózta mindenki, hogy én milyen ügyes vagyok és hogy enyém a jövő és hogy ehhez csak annyit kell tennem, hogy végzem a dolgom és befogom a számat, most pedig …..

KÜ: (felcsillanó szemmel fejezi be az ügyfél megkezdett mondatát) … most pedig mást sem hall, mint hogy végezze a dolgát és fogja be a száját, ugye ?

BÜ: (meglepődve, elkerekedő szemmel) honnan tudja ?

KÜ: (fölényes mosollyal) ez a szakmai rutin Uram. De kérem folytassa !

BÜ: …igen… szóval aztán, amikor munkába álltam, minden média azt harsogta, hogy eljött a jó világ és megnyíltak előttünk a kapuk, én ezt elhittem és tettem a dolgom és befogtam a szám. De most…

KÜ: (miközben unottan figyeli saját golyóstollát, amit jobb kezében forgat és időnként koppint vele az asztalon) … de most azt látja, hogy a főnökeinek eljött a jó világ és ezért minden kapu megnyílik előttük.

BÜ: valóban…

KÜ: (gépiesen) tovább !

BÜ: Azt is mondták, hogy ezentúl szabadság lesz és mindenki ott dolgozik majd, ahol akar…

KÜ: (szája bal szegletében alig észrevehető cinikus mosoly jelenik meg) és most kidobták az állásábó ?

BÜ: igen, de én most már nem fogtam be a szám, hanem megkérdeztem, hogy most én hol dolgozzak ?

KÜ: … ők pedig azt válaszolták, hogy „ahol akar”.

BÜ: csak egyet bólint, de szóval nincs ereje válaszolni

KÜ feláll a székéből és az ablakhoz lép. Odakint közmunkások épp elkezdik a lehullott levelek összetakarítását. Szerszámaik meg-megcsikordulnak az aszfalton és ez behallatszik az irodába. KÜ ezeket figyeli és magában azt dünnyögi, hogy „azért lehetne rosszabb is”. BÜ ezt nem hallja, ő csak bámul, először maga elé, majd KÜ-re, mintha tőle várná a megváltást.

KÜ: Nézze, én értem, amire panaszkodik, de nem tudom, hogyan segíthetnék Önön. Ha van ötlete, hallgatom.

BÜ: (feláll, egyik kezét zsebre vágja, a másikkal gesztikulál, mint egy hetvenes évekbeli értelmiségi, közben fel-alá sétál az irodában. KÜ ezalatt leül és fejét jobbra-balra mozgatva kíséri BÜ-t) Épp a minap jártam egy temetőben, mert meglátogattam egy eltávozott barátomat. Innen jött az ötlet: az a sok ember, aki ott fekszik, ők is fizettek biztosítást, nem ? És nekik már nem kell elviselni ezt a sok bajt, vagy igen ? Fizessenek nekem abból, amit ők fizettek, amíg éltek.

KÜ: (újra felcsillan a szeme, de azonnal közönyt erőltet magára, hogy BÜ ne vegye észre, mennyire jónak tartja az ötletet) Értem… megpróbálhatjuk… bár… Nézze, ez számunkra is jelent bizonyos kockázatot… szóval… magának csak nagyon kevés maradna.

BÜ: … mennyiért dolgoznak ?

KÜ: ötven…

BÜ: százalék ?

KÜ: (bólint, de semmit sem szól)

BÜ: csináljuk

KÜ: plusz áfa (és keze a számítógép billentyűzete felé csúszik, mert úgy érzi, azzal szükség esetén megvédheti magát)

BÜ: rablók, és én mit csináljak ?

KÜ: Feküdjön a többi közé, ahol a barátja is van

BÜ: (hirtelen elakad a szava, lassan elmosolyodik és eszelős tekintettel néz KÜ-re) hogy magának milyen remek ötletei vannak…

KÜ: (újra visszatér az arcára a korábbi fölényes mosoly) Ez a szakmai rutin Uram, kérem, csukja be maga mögött az ajtót.

VM / 2015.11.07. / Vác