254/a: Öt hullámos vonal

Csi Im sokáig tanakodott magában, mire a terem faláról kiválasztotta azt a képet, amelyikről leginkább el tudta képzelni, hogy reggelenként a tévé fölötti sarokból köszöntse őt ébredés után. Végül egy fekete hátterű alkotásra esett a választása; nem volt biztos abban, hogy pontosan mire utal a vászon tetejéről lefelé kanyargó öt fehér vonal, de ez csak fokozta vásárlókedvét. Máris otthoni foteljába képzelte magát, gondolataiban kávét szürcsölt és a látszólag találomra húzott vonalak jelentését latolgatta. Kisietett a recepcióra. A pult mögül kérdő tekintettel nézett rá egy középkorú nő, ő pedig azonnal elmondta neki, hogy mit szeretne. A recepciós türelmesen bólogatott, majd megkérdezte Csi Imet, hogy pontosan melyik képet sikerült kiválasztania és rövidesen kiderült, hogy a 254 / a jelűt. A hölgy ekkor felvett egy fehér telefonkagylót, néhány szót beszélt valakivel, majd amikor letette, megnyugtatta Csi Imet, hogy minden a legnagyobb rendben van, de türelemmel kell lennie addig, míg néhány óra múlva bezár a kiállítóterem, mert csak akkor fogják levenni a képet a falról, hogy Csi Im otthonába szállítsák.

Csi Im pedig megnyugodott. Boldogan lépett ki az utcára: ősz volt és a felhők alá ereszkedő nap hosszú árnyékok és vakító fény egymást váltogató csíkjaival töltötte meg a várost. Ő villamosra szállt, talált egy helyet az ablak mellett, oda leült és becsukta a szemét, hogy élvezze, ahogy a forróság el-elönti az arcát mindig, amikor a kocsi kibújt egy-egy ház maga elé vetett, rohamosan nyúló sötét lenyomata alól. Csak öt kacskaringós fehér vonalat képzelt maga elé.

Másnap reggel kilenckor csöngettek Csi Im vidéki otthonának ajtaján. Nagy, lapos, derékig érő papírdobozt hoztak. Csi Im aláírt egy elismervényt, megköszönte a szállítást és amikor a sofőr és társa eltűntek a lépcsőfordulóban, óvatosan betolta a vékony dobozt az előszoba folyosójára, onnan pedig abba a sarokba, ahol a tévé felett régóta díszért sikoltott egy nagy és üres falfelület. Kibontotta a dobozt, kivette belőle a fekete hátterű festményt és újra lenyűgözte a látvány. Épp úgy ült le, ahogyan azt előző nap a körúti galériában megálmodta: lassan, centiről centire ereszkedett bele foteljába és közben egy másodpercre sem vette le szemét az öt függőleges és kacskaringós fehér csíkról.

Fél óra múlva állt fel újra, hogy kiszemelt helyére akassza új szerzeményét. Különös dolgot vett észre a kép másik oldalán: nem csak felül, de alul is szereltek rá akasztót. Ezen eltöprengett, majd kíváncsiságból fejre állította a festményt és újra a fotelba ült.

VM / 2015.09.26. / Vác

céllövészet

forráshoz klikk a képre

Ne túl korán, ne túl későn, érezned kell, hogy eljött az a pillanat. Nincs más választásod, meg kell húznod a ravaszt és te döntöd el, hogy mikor és merre. Itt nincs szabadkozás, hiába okolod az időjárást, a fényviszonyokat, a főnöködet, hogy reggel ugatott a kutya a szomszédban, vagy hogy a „gaz imperialisták” ma is nyilvánvalóan ellened szövetkeztek a világ másik felén és elintézték, hogy neked ne sikerüljön. Itt csak te döntesz és ha rosszul, annak egyedül te leszel az oka. Nem lesz magyarázkodás, ezért jobban jársz, ha odafigyelsz és jól csinálod. Vagy ha elrontod – mindenkivel megesik – , ne titkold önmagad elől, hogy egyedül rajtad múlott. Ha erre képes vagy, akkor tíz perc múlva újra meg fogod próbálni, azután harmadszor és negyedszer is, egész addig, amíg nem sikerül az, amit elkezdtél. Van másik út is és azt is sokan választják: abbahagyják, elhazudják maguknak, hogy a világ nem engedi őket érvényesülni és ők ez ellen semmit sem tehetnek. Így kényelmes életük lesz, mert azután ezt az álláspontot minden helyzetben tudják majd alkalmazni, előbb utóbb találkoznak „sorstársaikkal”, akikkel nagy egyetértésben fogják hajtogatni, hogy „velünk kitolt a világ” – nincs ebben semmi meglepő, előfordul, hogy ezt egy egész nemzet vallja. De te akkor is választhatsz, ebben senki sem akadályozhat meg: a kihívást választod, vagy a könnyű utat – magadat okolod, vagy valaki mást.

VM / 2015.09.19. / Vác

a negyedik másodperc

   Képzeld el, hogy néhány hete dolgozol valahol és érzed, hogy lelked legmélyebb bugyrából egyre feljebb verekszi magát egy kérdés és tudod, hogy lassan majd végképp a felszínre tör és egy óvatlan pillanatban, amikor egy percre bemenekülsz a vállalati vécé ázott cigarettaszagú levegőjébe és az obszcén rajzokkal összefirkált tükör előtt nézed azt a másik embert, aki valószínűleg a fal mögött áll valahol, kicsusszan a szádon: „hogy kerültem ide ?” És képzeld el, hogy valaki épp a közelmúltban hívott fel azzal, hogy megkapta egy korábbi pályázatodat és szívesen látna a világ másik végén egy sok-sok előnnyel kecsegtető munkahelyen, ahová viszont neked kell eljutnod, de megígéri, hogy – bár csak „próbahétről” van szó – utólag megtéríti neked az utazásodat, bármi is derüljön ki annak a hétnek a végén. Akkor elfordulsz a tükörtől, magad mögött hagyod a fal mögött álló alakot és az obszcén rajzokat és tudod, hogy soha többé nem fogsz ide benyitni, hogy a vízbe dobált cigaretták lélekemelő illatát szagold. Hátramész a raklapok közé, te is elbújsz a szemeteskonténer mögött, ahogyan azt mindenki teszi, amikor telefonálni szeretne és felhívod azt a számot. És másnap indulsz. És akkor már nem emlékszel az előző napi arcokra, így arra sem, hogy sajnálkoztak, vagy irígykedtek, vagy közömbösek voltak… vagy esetleg épp örültek amiatt, hogy elmész. Te csak elmész és megpróbálsz abban reménykedni, hogy most majd minden jóra fordul, hogy most megfogtad az isten lábát, végre melléd állt a sors, most már senki és semmi sem tántoríthat el a siker útjáról és zabálod a kilométereket keresztül Európán, hogy reggelre odaérj. És képzeld el, hogy már harmadik napja dolgozol ott, otthon mindenki úgy tudja, hogy a te sorsod „jóra fordult” és egy háromezer kilométerrel nyugatabbra lévő vécé ázott cigarettaszagú levegőjét szívod és a tükörben bámulod a fal másik oldalán álló embert a tudj’ Isten milyen nyelven odafirkált obszcén feliratok hézagain keresztül és nem érted, hogy hogyan csúszhatott ki újra ugyanaz a kérdés a szádon, amit emlékeid szerint mindössze négy napja tettél fel magadnak háromezer kilométerrel keletebbre. Akkor nagyot sóhajtasz, újra előveszed a telefont – ismerős lelkiállapot – és alig egy óra múlva már mosolyogva baktatsz az út szélén a város felé és nem csak azért érzed könnyebbnek a táskádat, mert már kietted belőle mind a három babkonzervet, amit még Zalaegerszegen vettél pár órával az indulás után. Ekkor úgy érzed, hogy ezért jutalom jár … mindegy, hogy miért… csak jár. Benyitsz egy kisebb szállodába, egy olyanba, ami nem a tengerparton van, hanem néhány utcával beljebb, megkérdezed a recepcióst, hogy mennyiért ad egy emeleti szobát, ő válaszol, te három másodpercet gondolkodsz és a negyedik másodpercben kifizetsz neki két éjszakát abból a pénzből, amit egy órával korábban a kezedbe nyomtak. Felmész, a takarítónő épp végzett, az ágynemű friss, az ablakon túl a szomszéd iskola nebulói nevetgélnek az udvaron, a fürdővíz meleg és az álom édes. Délután felébredsz, leülsz a székre, először az erkély ablakán bámulsz kifelé, aztán kicsivel lejjebb téved a tekinteted, a padlóra, ahol a cókmókjaidat hagytad. Boldog vagy és semmi sem érdekel. Nincs semmi, csak ágy, könyv, szék, kóla egy üres iskolaudvar és azon túl háromezer kilométer, de az most várhat két napot.

VM / 2013. június