ne járjatok utána, mert úgysem hiszitek el

Senki sem tudta, hogy a város pontosan hol rejtegeti magában az ajtót. Volt, aki váltig állította, hogy járt már ott, sőt, még azt is kijelentette: „én már át is léptem rajta” és „tudom, mi van az ajtón túl”, de ezek a vakmerőek csupán két három percig állták a kérdéseket, végül fel kellett adniuk, mert megmagyarázhatatlan ellentmondásokba keveredtek önmagukkal és köznevetség tárgyává váltak a város előtt. Az ajtó pedig továbbra is tartogatta titkait. Időnként a város egy-egy önmagát dominánsként számontartó polgára bátortalan, ugyanakkor nagy hírveréssel járó kutatásba kezdett, hogy felderítse ezt a titkot, azaz megtalálja és kinyissa az ajtót, de valódi eredményt – természetesen – ők sem tudtak felmutatni, hiszen az eredményes kutatás számukra azzal a kockázattal járt volna, hogy – ha a válasz nem elégíti ki a publikum szenzációigényét – elveszítik vélt nagyságukat. Így inkább mindenki magyarázatokat talált arra, hogy hogyan vált – általában mások hibája miatt – lehetetlenné és megvalósíthatatlanná terve, vagyis az ajtóig gyakorlatilag senki sem jutott el. Senki … vagy mindenki? A hajléktalanok tudták – hiszen ők valóban ismerték a várost, őket viszont senki sem kérdezte meg. Tudták azt a választ, ami eleve senkit sem érdekelt volna. Azt, hogy az Ajtó csak az emberek képzeletében létezett. Volt sok ajtó, hiszen egy városnak ez az egyik legfontosabb jellemzője, de egyik sem az az ajtó volt, amiről az emberek beszéltek. Ha valaki rámutatott volna egyre, mondván „itt van”, akkor száz másik nevette volna ki őt egyszerűen azért, hogy ennek nehogy igaza legyen. Végeredményben az Ajtóra a városnak nem azért volt szüksége, hogy tudják, hol van, épp ellenkezőleg: azért, hogy ne tudják, mert így mindenki olyan világot képzelhetett mögé, amilyet ő akart. Amíg az Ajtó rejtve maradt, addig mindenki bátran álmodozhatott arról, ami odaát van. Ezért találtak ki maguknak az emberek egy olyan ajtót, ami nincs.

VM / 2015.08.29. / Vác

desperado II

Azt hiszem, hogy ilyen távoli korból mi már nem tudjuk megállapítani azt, hogy Balboa érdekből, vagy hitből tett így, de – a korábbi események ellenére – továbbra is hű akart maradni a spanyol koronához. A környékbeli törzseket vagy legyőzte, vagy barátaivá tette; folyamatosan felfedező utakat szervezett, ezért a felügyelete – és így Spanyolország felügyelete alá is – tartozó területeket egyre gyarapította. A kolóniának sikerült kukoricát termesztenie, a törzsekkel való kapcsolatuk révén pedig egyre több aranyat halmoztak fel maguknak. Minderről Balboa levelekben értesítette a királyt és nyilván azt remélte, hogy a későbbiekben támogatást is kap majd tőle terveihez. Egy 1513-ban kelt levélben embert, fegyvert, ellátást és az emberek között hajók építésében jártas ácsokat kért az uralkodótól, különös hangsúlyt fektetve arra, hogy az érkezők lehetőleg olyanok legyenek, akik már eltöltöttek bizonyos időt Hispaniolán, ahol megszokhatták a környék klímáját. Mint lejjebb olvashatjuk, sohasem kapta meg, amit kért.

Az egyik felfedező úton a spanyolok csapata eltávolodott az Atlanti parttól, mert egy törzzsel vívott kisebb csetepaté után a törzs a dzsungelbe menekült előlük, ők pedig – ki tudja miért – jónak látták a nyomukba eredni a szárazföld belseje felé. Az a törzs eltűnt, de egy másik területére érkeztek, akik nem ellenségként fogadták, hanem vendégül látták őket. A történet úgy szól, hogy két spanyol katona összeveszett egymással egy újonnan szerzett aranytárgyon és ezt látva a törzsfőnök fia azt mondta nekik, hogy marakodásuk felesleges, mert ha a csillogó kő ennyire sokat jelent számukra, akkor mutat nekik egy szomszédos vidéket, ahol a hely lakói olyan gazdagok, hogy arany tálakból esznek és arany kupákból isznak. A spanyolok kérdésére, hogy hol van ez a hely, azt válaszolta, hogy egy szigeten a „másik tengerben”, nem messze a parttól; hozzátette még, hogy a lakosok leigázásához az európaiaknak legalább ezer emberre lesz szükségük.

Balboa visszaindult Santa Maria la Antigua del Darién városába, mert azt remélte, hogy távozása óta esetleg megérkezhetett a királytól kért erősítés és azokkal az emberekkel indulhat vissza Isla Rica-ra, a mesés gazdagság szigetére. Nem így történt: Enciso, akinek a hajójára Balboa annak idején még Santo Domingón felszökött és akit ideérkezve – gyakorlatilag koholt vádakkal – a hatalomból kisemmizett, mind Hispaniolán, mind később a spanyol udvarban elmesélte mindazt, ami vele történt, így Balboa segítségre nem számíthatott.

Nem állom meg, hogy itt meg ne jegyezzem: rövid ez az élet, de ahhoz túl hosszú, hogy mindent jól csináljunk benne, jó esetben körülbelül nyolcvan év – Balboa esetében egyébként ez csak a fele volt. Teljesen természetes dolog, hogy ez idó alatt időnként hibázunk. De ez nem ok arra, hogy ne csináljunk benne semmit.

Tehát Balboának saját erőből kellett megoldania Isla Rica szigetének meghódítását. 1513 szeptember elsején százkilencven spanyol kelt útra, hogy néhány indián vezető segítségével átszelje a panamai földszorost és átjusson az akkor számukra még ismeretlen másik partra, a „másik óceánhoz”. Az utazás hajón kezdődött, majd a szárazföldön folytatódott. A csapat előbb gyarapodott a barátságos törzsek tagjaival – így végül sikerült összeszedni az ezer embert – majd fogyatkozott a különböző törzsekkel vívott harcokban, majd újra gyarapodott, mert a vesztes törzsek túlélői jobb híján Balboával tartottak, majd újra fogyatkozott az újabb harcokban. Végül szeptember huszonkilencedikén, azaz majd’ egy hónappal az indulás után Balboa kiért a partra, térdig gázolt a Csendes Óceán vizébe és kezében a Szűz Mária képével, a spanyol korona nevében birtokba vette a Déli Tengert (ők akkor így nevezték) és minden hozzá kapcsolódó földet. Ekkor már csak egy feladat volt hátra – az, amiért gyakorlatilag idejött : áthajózni a szigetekre, legyőzni lakóit és megszerezni gazdagságukat.

A harmadik rész legközelebb.

vallomás - üzenet Fehérvárról Győrbe

Howth sziklái minden nap némán tűrik az Ír tenger viharos szelét, 
mert számukra az a szél megváltoztathatatlan és örök.

Én sem mesélem senkinek, hogy mennyire hiányzol.

VM / 2015.08.14. / Székesfehérvár

desperado

A „desperado” szó eredetét általában csak a vadnyugat koráig vezetik vissza, de vannak források, melyek szerint annál jóval korábbról maradt ránk. „Esperanza” magyarul annyit tesz, remény, a „desesperado” jelentése pedig az, hogy reménytelen; ez utóbbi kifejezés hangulata jól tükrözi azt a valószínű idegállapotot, amiben Columbus felfedezését követően Spanyolország fiai nekivághattak az Atlanti Óceánnak, hogy odaát, az új kontinensen próbáljanak szerencsét. Sokan közülük elszegényedett nemesi családok gyermekei voltak; az ő egyetlen értékük a nevük volt – vagyon híján pedig, az otthoni „telített” hierarchiában, semmi esélyük nem lehetett az érvényesülésre. Maradt tehát a „reménytelen” vállalkozás: áthajózni az óceánon és az álmaikban elképzelt vagyon fejében vállalni az óriási kockázatot, a korai és sokszor erőszakos halált.

Vasco Nunez de Balboa 1499-ben, huszonnégy évesen csatlakozott egy expedícióhoz Cádiz kikötőjében. Ekkor még nem tudta, hogy több, mint tíz évvel később ő lesz az első európai, aki eléri Amerika csendes-óceáni partjait, hogy egyszer majd róla nevezik el a panamai fizetőeszközt (Panama pénzneme ma is a Balboa) és hogy soha nem fogja viszont látni az óhazát, mert negyvennégy éves korában Aclában lefejezik.

Az expedíció, amire Balboa jelentkezett, két év után félbeszakadt, mert a hajóférgek a vállalkozás mindkét hajójának szerkezetét úgy szétrágták, hogy azok több eredménytelen javítási kísérlet után végül Hispaniola partjainál elsüllyedtek. Így Balboa – zsebében az expedíció hasznából származó jussával – letelepedett a szigeten, ahol akkor már jelentős spanyol kolónia élt. Sertéstenyésztésbe kezdett, amit évekkel később, 1509-ben viharos körülmények között kellett abbahagynia: hitelezői elől menekülve kénytelen volt potyautasként elrejtőzni egy hajó fedélzetén, ami épp akkor hagyta el Santo Domingo kikötőjét.

1508-ban II. Ferdinánd király elrendelte az új szárazföld meghódítását és ehhez a hajósok által akkor többé-kevésbé ismert partszakaszt két részre osztotta. A Cabo Gracias a Dios (~Isteni kegyelem fok) és az Urabá öböl közötti szakasz a Veragua (zöld víz) nevet kapta, míg az Urabá öböltől keletre, a Cabo de la Vela fokig húzódó területet Nueva Andalucia-nak nevezték el. Itt fontos megjegyezni, hogy ekkor még senki sem tudta, hogy az így keletkezett Veragua tartomány atlanti partjait helyenként mindössze nyolcvan kilométernyi földsáv választja el a Csendes Óceántól. Nueva Andalucia tartomány kormányzójának, Alonso de Ojeda-nak, aki mindössze hetven ember élén alapította meg San Sebastian de Urabá települést a mai Kolumbia területén, komolyan meggyűlt a baja a partvidéket lakó indián törzsekkel. Ő maga is megsebesült a csatározások közben és 1509-ben Hispaniolára indult egy hajón, hogy a segítséggel hónapok óta késlekedő Martin Fernandez de Enciso-t, akinek az újonnan alapított település polgármesteri címét ígérték, elindulásra sarkallja.

Nos, az akkor harmincnégy éves és hitelezői elől menekülő Balboa éppen Enciso Santo Domingo kikötőjéből kifutó hajóján bújt el kutyájával egy hordóban.

Amikor Enciso felfedezte potyautasát a hajón, legelső ötlete az volt, hogy kiteszi őt egy lakatlan szigeten, de végül úgy döntött, hogy Balboa korábbi tapasztalatai a régióról – nyolc évvel korábban épp azokat a partokat járta, ahová Enciso most igyekezett – kapóra jöhetnek neki a későbbiekben, így végül a fedélzeten tartotta őt. Annál is inkább, mert Balboa hamar nagy népszerűségre tett szert a legénység körében.

Enciso hajóját San Sebastian de Urabában egy altiszt várta, akire Ojeda kormányzó rábízta embereit. A tiszt azt a parancsot kapta Ojedától, hogy ha ötven napig nem érkezik segítség, akkor a még San Sebastianban tartózkodó katonák térjenek vissza Hispaniolára. Francisco Pizarro – ő volt Ojeda altisztje – már a visszatéréshez készülődött, amikor Enciso hajója lehorgonyzott a parton. Ennek valószínűleg senki sem örült, hiszen a már ott lévők közül senkinek sem lehetett kedve tovább állni a kitartó őslakók ismétlődő támadásait és az újonnan érkezetteknek sem igen hiányozhatott egy mérgezett nyílvessző valamelyik testrészükbe. Egyedül Enciso erőltethette a dolgot, hiszen neki polgármesteri címe függött azon, hogy a katonák hajlandóak-e a szárazföldön maradni.

Balboa zseniális ötlettel állt elő: költöztessék át az egész települést a Darién régióba, az Urabá öböl nyugati oldalára, ahol azt remélte, nyugodtabb körülményekre lelnek. Encisonak nem lehetett más választása: a katonák nem akartak harcolni, az indiánoknak pedig hiába mutogatta volna a polgármesteri kinevezését, ők azt valószínűleg csak valamilyen szúró szerszámmal jutalmazták volna – mondjuk Enciso gyomrában – és ha esetleg emberevők voltak, még el is fogyasztották volna őt, mielőtt a fenti szúró szerszámtól végleg megtért volna az Úrhoz. De erre nem került sor, az újonnan alapított települést Balboa ötletének megfelelően máris átköltöztették az Urabá öböltől nyugatra. Balboának viszont a Darién régió nyugodt voltát illetően nem volt igaza: ötszáz harcra kész indián várta ott őket, így nyilvánvalóvá vált, hogy csak ütközet árán maradhatnak a kontinensen. Darién földje viszont túl termékenynek tűnt ahhoz, hogy veszni hagyják, így a spanyolok közösen a csata mellett döntöttek. Szerencséjük volt és miután az indiánok a véres ütközet végén az őserdőbe menekültek, a győzelem emlékére és a Sevillában tisztelt Antigua Szűznek megköszönve Santa Maria la Antigua del Dariénnek nevezték el városukat, ami így már nem csak egy költözésen, de egy névváltoztatáson is átesett.

Enciso-t nem szerették az emberei, mert elő akarta írni nekik, hogy hogyan bánjanak az indiánoktól rabolt ararnnyal. Balboa – kihasználva a rossz közhangulatot – az elégedetlenkedők élére állt. Enciso ellen azt a vádat hozta fel, hogy bitorolja Santa Maria la Antigua del Darién vezetői székét, hiszen az Urabá öböl nyugati oldalára átlépve már Veragua tartományban jártak, így új telepük már nem annak a kormányzónak a fennhatósága alatt állt, akitől Enciso a polgármesteri kinevezését kapta. Ennek megfelelően – Balboa szerint – Enciso-t meg kellett fosztani hatalmától és le kellett tartóztatni, amit hősünk az elégedetlenkedők támogatását élvezve nem is késlekedett megtenni. Új polgármestert választottak, rögtön kettőt, közülük az egyik természetesen maga Balboa lett. Első lépése új hivatalában az volt, hogy ítélőszék elé állíttatta Enciso-t, akit a fenti bűn elkövetése miatt elítéltek és bebörtönöztek; rövid idő elmúltával viszont Balboa szabadon engedte őt azzal a feltétellel, hogy vissza kell térnie Hispaniolára, onnan pedig az első hajóval Spanyolországba.

Veragua tartomány kormányzója, magától a királytól kapott parancsa jogán, Diego de Nicuesa volt, aki – amint meghallotta Balboa saját kis kalózállamának hírét – azonnal lehajózott az új telephez, hogy rendre utasítsa és behódolásra kényszerítse őt. Az Antigua Szűz városában már tudtak Nicuesa érkezéséről és ki is vonultak elé a partra, de nem azért, hogy illő fogadtatásban részesítsék a jövevényeket, hanem hogy ne engedjék kikötni a hajót. Nicuesának még azt sem sikerült elérnie, hogy egyszerű katonaként fogadják őt a telepesek, végül tizenhét hű emberével együtt kénytelen volt elhajózni Santo Domingo felé. Nicuesa hajója eltűnt, soha sem látták őt újra. Vasco Nunez de Balboa pedig így, harminchat évesen Veragua tartomány kormányzójává vált.

Ne haragudjatok rám, már két hete dolgozom ezen a sztorin és most (vasárnap 15:27) kicsit abbahagyom. Egyébként körülbelül a felénél járunk és a jövő hét végén megírom a másik felét is. De valami eszembe jutott: nemrég olvastam egy verset az emberi bátorságról – azt hiszem ide illik:

Ady Endre

A tűz csiholója

Csak akkor születtek nagy dolgok,
Ha bátrak voltak, akik mertek
S ha százszor tudtak bátrak lenni,
Százszor bátrak és viharvertek.

Az első emberi bátorság
Áldassék: a Tűz csiholója,
Aki az ismeretlen lángra
Úgy nézett, mint jogos adóra.

Mint egy Isten, hóban vacogva
Fogadta szent munkája bérét:
Még ma is minden bátor ember
Csörgedezteti az ő vérét.

Ez a világ nem testálódott
Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak:
Legkülömb ember, aki bátor
S csak egy külömb van, aki: bátrabb.

S aki mást akar, mint mi most van,
Kényes bőrét gyáván nem óvja:
Mint ős-ősére ütött Isten:
A fölséges Tűz csiholója.