kávé (Suzanne I.)

   Mire ezt a kávét elém tették, már mindennek vége volt. A talpfájásnak, a gyomorgörcsöknek, az öngyilkossági vágy kiszámíthatatlan rohamainak, az esti alvásoknak a fürdőkádban, a légvezetékek éjjeli zörgésének a tetőn a szélben, a hideg és nedves balti homoknak, a vízszintes esőnek, a két irdatlan gáztorony között szakadatlanul üvöltő orkánnak, a vödrözésnek, a lépcsőzésnek, a létrázásnak, az üvöltözésnek, a derékfájásnak, a hideg fémnek, a forró hegesztéseknek és a büdös indikátorfolyadéknak, a sótlan ebédeknek… és Suzanne gesztenyebarna tekintetének. Nem is akartam már semmit, csak hazajönni – tudom, sokan sokkal több időt töltenek kint, de azt is tudom, hogy ők is épp ugyanúgy vágynak az otthon után. Amikor végül hazajutottam, napokig nem csináltam mást, mint bámultam kifelé az ablakon – a nyugati égboltot, mert arrafelé néz a nagyszobánk ablaka – és a nevét suttogtam, mert azt reméltem, hogy talán meghallja valahol. És talán válaszol… és az utcán a szél zúgását hallgattam és próbáltam belemagyarázni, hogy Suzanne üzen nekem. Rettenetesen szomorú voltam, mert nem sikerült és tudtam, hogy soha többé nem fogom látni őt. És ugyanakkor nagyon boldog voltam, mert mindennek ellenére a történet mégis az enyém volt, azt már senki sem vehette el tőlem.

Talán egyszer végighallgatja valaki…

…egyszer….

…nagyon várom már…

VM / 2015.04.23. / Szfv.

 

keleti mese II

   Egy napon Va Mi és Csi Im, a két keleti bölcs, napi sétájuk során a Szabadság hídon keltek át Budáról Pestre – a hidat mindenki nevezze úgy, ahogy jól esik neki, e sorok írója azért „Szabadságnak” hívja, mert ezen a néven ismerte meg és egyébként is tetszik neki ez a szó. A bölcsek a híd közepén különös figurára lettek figyelmesek. Középtermetű szemüveges fickó volt, aki a szegecselt rácsos vasszerkezet tetején ücsörgött, kezében fényképezőgépet tartott és láthatóan élvezte a tarkóját simogató dunai szelet. Va Mi és Csi Im megálltak amikor oda értek, egymásra néztek, de mivel a budai hídfőnél már összevesztek egy komoly pszichológiai problémán, semmit sem szóltak egymáshoz, hanem azonnal a fényképezőgépes emberhez fordultak. „Mit fényképeztél utoljára ?” kérdezte tőle Va Mi. Csi Im nem szólt, inkább a háttérbe húzódva figyelmesen hallgatta a másik kettő beszélgetését. „Legutoljára lefényképeztem a szelet” válaszolta amaz lekiáltva a hídszerkezetről. „Ugyan, hogyan fényképezhetnéd le a szelet, hiszen az csak levegő, semmi más” szólt Va Mi és szörnyen bölcsnek érezte magát, ugyanmakkor már érezni vélte Csi Im rosszalló tekintetét a háta közepén. Rosszul érezte, mert Csi Im tekintetét inkább a hídon átkelő és a tavaszi melegnek meglehetősen nekivetkőzött Pesti hölgyek érezhették magukon – joggal. A hídszerkezeten ülő férfi nem bocsátkozott vitába a tudálékos bölccsel, inkább lenyújtotta neki gépét, hogy az saját szemével győződhessen meg a legutolsó kép témájáról. A képen az ég látszott, azon rohanó felhők és a kép jobb alsó sarkában egy szélben lobogó zászló. Va Mi hosszasan nézte a képet, majd elismerő pillantással adta vissza a gépet gazdájának. „Valóban lefényképezted a szelet” bólintott kezét megadóan felemelve a bölcs. „És milyen képet készítesz legközelebb ?” „Le fogom fényképezni a tavasz illatát” szólt mosolyogva a fotós, Va Mi erre már nem is kérdezett semmit, hanem virágzó fákat képzelt maga elé a népligetből és rögtön meg is tetszett neki a látvány. „És azután ?” kérdezte újra Va Mi. „Azután lefényképezem a bölcsek gondolatait.” mondta a fotós és Va Mi nem vette észre a szája sarkában görbülő alattomos mosolyt. „Azt meg hogyan lehet ?” kérdezte a bölcs és remélte, hogy a készülő kép az ő nagyszerű tulajdonságait domborítja majd ki. „Nem lesz a képen semmi, csak végtelen szürkeség” válaszolta a fotós most már mosolyogva és rögtön a másik irányba fordult, mert épp onnan kínálkozott egy nagyszerű kép. Va Mi erre szó nélkül továbbindult. „Mit mondott ?” kérdezte tőle tudatlanságot színlelve Csi Im, amikor utolérte, de mivel emez azt válaszolta, hogy „csak a szélről beszélt”, úgy döntött, nem hozza szóba a szürke képet, inkább csak magában mosolygott. Átértek Pestre és Csi Im elhatározta, hogy meghívja egy sörre csökönyös barátját.

VM / 2015.04.10. / Bp

Jorge

   Jorge Ferreira de Santo háza a folyóparton állt, olyan közel a vízhez, hogy magasabb vízállás esetén a kert alján lévő lépcső alsó fokait nyaldosta a folyó. Jorge Ferreira de Santo szeretett a kertben, vagy a ház apró emeleti erkélyén üldögélni. Olyankor el-elmélázva figyelte, hogyan játszik a fény a szemközti part fáinak lombjain, hallgatta a folyón járó hajók mormogását, és úgy egészében nemigen törődött a falakon túli rohanó világgal. Ferreira nem ebben a házban született, hanem néhány utcával feljebb, a domboldalon. Édesapja kínkeservesen építette fel ott azt az épületet, amitől azt remélte, hogy halála után sokáig lesz majd a család fészke. De család nem lett, mert Ferreira testvére korán elhagyta az otthont és máshol telepedett le, Ferreira pedig nem nősült meg, így gyermeke sem született. Amikor az öregek elmentek, Ferreira első dolga volt, hogy elcserélje – sokak szerint elfecsérelje – apja örökül hagyott szép nagy házát, a folyóparti dohos, roskatag épületre. A csere után maradt ugyan valamicske pénze, de tudta, hogy az azonnal elvész, ha egyszer valamit javíttatni kell új szerzeményén. A tornyosuló gondok elől számára a kert, az erkély és a folyó jelentették a menekülést: amikor nyári délutánokon odakint üldögélt, semmire sem gondolt, ami megzavarhatná őt, csak mélyeket szippantott a cigarettájából és történeteket szőtt a fejében, amiket végül soha, sehova sem írt le. Eljött az első tél és a tető beszakadt a hó súlya alatt, Ferreira pedig megbetegedett a hidegben. A tetőt azért ő maga hozta rendbe. Az eredmény nem volt sem szép, sem használható, odafentről folyamatosan csöpögött be a hólé, a víz, sőt, időnként még a fák levelei is behullottak a nagyobb réseken és Ferreira köhécselve húzta ki a következő tavaszig. A nyár csendben telt, az idő szép volt, Ferreirának pedig gyakorlatilag nem volt jövedelme: tökéletes körülmények ahhoz, hogy semmi se javuljon környezetében. Az őszi szelek tovább bontották a tetőt és a rések csak még nagyobbak lettek a télen. Ferreira egy hideg vacogós reggelen éppen azon kezdett tűnődni, hogy hogyan foltozhatná be az időközben óriásira nőtt lyukakat, amikor egy leszakadó gerenda pont a homloka kellős közepén találta el. Egy hét múlva találtak rá. „Azonnal kilehelhette a lelkét” mondta az orvos, amit mindenki csak megerősíteni tudott a helyi kocsmában, mert a nagy recsegés-ropogás után senki sem hallott már mocorgást az épületből.

   Soha, egy falubélinek sem volt világos, hogy Ferreira pontosan mit akart az élettől és azt sem értették, hogy itt, a Duna partján miért kezdte el használni a Jorge Ferreira de Santo nevet, hiszen őt valamikor Szántó Kovács Györgynek* hívták. Végül a fejfájára is az igazi neve került.

VM / 2015.04.11.

*kitalált személy, ha valakit épp így hívnak, azt kérem, ne vegye magára.