egy mondat

   Amikor az író élete delén (… na jó… „kora délutánján”…) egy verőfényes, de még jéghideg vasárnap reggelen leszált a buszról, átsétált az országúton és belépett a kis Duna-parti büfébe – ahol a személyzet teljes erővel a budapestiek aznapi inváziójára készült, de azon a korai órán rajtuk kívül még teremtett lélek sem volt odabent, mert a kis köpcös teherautósofőr, aki addig egy rántottára szórta pénzét a helyiségben, épp az előző percben lépett ki az ajtón, miután esetlen „helósziasztokkal” próbálta elhitetni önmagával, hogy a lány szimpatizál vele – tehát amikor az író visszaköszönt ugyanennek a pultos lánynak (… na jó… negyven körüli asszonynak…) és azt mondta neki, hogy „egy teát szeretnék”, majd úgy pontosított, hogy „feketét”, és ezután leült az egyik Dunára néző asztalhoz a nád… (na jó… nádhatású műanyag…) székbe, kicsit hátratolta azt, hogy jobb térdén hanyagul keresztbe vethesse bal lábát – szerette ezt csinálni, mert ilyenkor azt remélte, másoknak úgy tűnik majd, hogy gondolkodik – és merev, rezzenéstelen, elgondolkodó, ugyanakkor (szerinte) kemény arccal nézett a messzi távolba, lelke mélyén arra vágyva, hogy a pultos lány (… na jó, asszony… de legyen inkább csak hölgy…) vegye őt észre, ahogy így a távolba néz és gondolja róla azt megdobbanó szívvel, hogy „milyen vonzó férfi”, …szóval, amikor így ült és teájában lassan kevergette a belecsurgatott mézet, úgy, ahogyan azt egy nagy gondolkodótól mindenki elvárhatja, és ebben az állapotában meghallotta, ahogyan a szél átfütyül az ajtó rései alatt, hirtelen olyan különös érzése támadt, mint amikor a regényekben, filmekben, vagy színdarabokban a főhős épp ugyanilyen romantikát és magányt sugárzó díszletek között ülve egyszer csak a fejéhez kap, vagy előbb mégsúlyosabban megdermed, hogy a következő pillanatban a megértés szikrája villanjon meg tekintetében, majd lassan felemelje fejét, ezzel érzékeltetve, hogy valami…. igen, hogy valami nagy dolog…. valami világrengető, pofonegyszerű, gyökeresen revelatív gondolat rohant keresztül elméjén – szóval most az írót is egy ugyanilyen érzés kerítette hatalmába: az, hogy…. valami …. az eszébe jutott.

…. csak már nem emlékezett rá, hogy mi volt az.

VM / 2015.03.07. / Magyarország