a tölgyfa ajtó mögött élő idős úr

   A tölgyfa kapu mögött egy másik, szokatlan világ kezdődött. Lassú világ; egy megdermedt évszázados festményben érezhette magát az, akinek sikerült valahogyan az utcáról belépnie, vagy csak besandítania az udvarra a deszka résein keresztül. A vastag, nehéz ajtó mögötti csendben egy idős úr élt. Az idős úr sehová sem sietett, mindenre elegendő ideje volt: reggel a konyhában csörömpölt, boltba indult, majd onnan hazaért; mire kilenc óra körül a napsugarak elkezdték felmelegíteni a kis füves kertet, ő már a hátsó falnál az asztal mellett ült és írt, vagy a barackfa alatt gondolkodott; később újra írt, majd újra gondolkodott. Senki sem tudta, hogy az idős úr miről ír, mert a fákon, kóbor kutyákon és madarakon kívül senkivel sem beszélt, azok pedig senkinek sem adták tovább öreg barátjuk titkait. Amikor időről időre befogadott egy-egy ebet – ez elég gyakran megesett vele – sokszor leheveredett vele a fal hűvös tövébe és míg alkalmi barátja nyakán vakargászta a szőrt, csendben bámulta az égen úszó felhőket. Azt beszélték az utca lakói, hogy az idős úr korábban sok helyen járt, azt is mondták róla, hogy soha, semmitől sem félt – az öreg pedig jókat mosolygott, amikor a róla szőtt mendemondák az ő füléig is eljutottak, mert ő másképp emlékezett a saját életére. Megesett, hogy a fal mellett akaratlanul is kihallgatta, amint róla beszélgetnek a szomszédok, olyankor csak mosolyogva dörmögött valamit négylábú társa fülébe, az pedig halk sóhajjal nyugtázta, amit hallott. „Egyik csavargó jól megérti a másikat”, mondták róluk, amikor a kihalt utcákon kóbor eb és öreg barátja a folyópartra ballagtak a déli hőség elől. Az idős úr ilyenkor önmagában beszélt és egyesek azt állították, hogy valójában ilyenkor is ír, mert a félhangosan kimondott mondatok jobban megmaradnak az emlékezetében. Mások szerint a séták alatt az öreg beszélt valakihez; valakihez, aki nem volt ott, hiszen a kutya olyankor rá sem hederített a vén csavargóra, valakihez, akit nyilvánvalóan régen nem láthatott… mert senki sem emlékezett az utcában arra, hogy az öregnek az ebeken kívül látogatója lett volna, vagy olyanra, hogy akár egy napra is elhagyta volna a környéket. Aztán egyszer híre ment, hogy az idős úr levelet kapott. Papír levelet, egy sűrűn lebélyegzett borítékban… nem olyat, amiben a számlák, vagy értesítések jönnek. Azért tudtak róla, mert a postás háromszor is megnézte a címet, azután pedig egyszer még meg is vakarta a fejét, mire végül bizonytalanul becsúsztatta a világoskék borítékot a tölgyfa ajtó résén, ezt már többen észrevették a szomszédos ablakokból. A két csavargó másnap indult el. Az ember szépen felöltözve lépett ki kertje hatalmas kapuja mögül és miután a súlyos test nyekeregve becsapódott, kettőre fordította kulcsát a zárban; az eben azonnal meglátszott, hogy frissen mosdatták és valamiért nyakörv is került rá, amit eddig soha, senki nem látott rajta. Álltak még egy percig az ajtó előtt, az idős úr búcsúzóul rátette kezét a szálkás fára, motyogott valamit négylábú barátjának, az pedig nedves orrát dugta oda, azzal érintette meg a deszkát; csak azután vágtak neki az utcának… a városnak… az országnak…..

Ki tudja, merre járhatnak ma már….

 

VM / 2015.02.25. / Szfv.