a tölgyfa ajtó mögött élő idős úr

   A tölgyfa kapu mögött egy másik, szokatlan világ kezdődött. Lassú világ; egy megdermedt évszázados festményben érezhette magát az, akinek sikerült valahogyan az utcáról belépnie, vagy csak besandítania az udvarra a deszka résein keresztül. A vastag, nehéz ajtó mögötti csendben egy idős úr élt. Az idős úr sehová sem sietett, mindenre elegendő ideje volt: reggel a konyhában csörömpölt, boltba indult, majd onnan hazaért; mire kilenc óra körül a napsugarak elkezdték felmelegíteni a kis füves kertet, ő már a hátsó falnál az asztal mellett ült és írt, vagy a barackfa alatt gondolkodott; később újra írt, majd újra gondolkodott. Senki sem tudta, hogy az idős úr miről ír, mert a fákon, kóbor kutyákon és madarakon kívül senkivel sem beszélt, azok pedig senkinek sem adták tovább öreg barátjuk titkait. Amikor időről időre befogadott egy-egy ebet – ez elég gyakran megesett vele – sokszor leheveredett vele a fal hűvös tövébe és míg alkalmi barátja nyakán vakargászta a szőrt, csendben bámulta az égen úszó felhőket. Azt beszélték az utca lakói, hogy az idős úr korábban sok helyen járt, azt is mondták róla, hogy soha, semmitől sem félt – az öreg pedig jókat mosolygott, amikor a róla szőtt mendemondák az ő füléig is eljutottak, mert ő másképp emlékezett a saját életére. Megesett, hogy a fal mellett akaratlanul is kihallgatta, amint róla beszélgetnek a szomszédok, olyankor csak mosolyogva dörmögött valamit négylábú társa fülébe, az pedig halk sóhajjal nyugtázta, amit hallott. „Egyik csavargó jól megérti a másikat”, mondták róluk, amikor a kihalt utcákon kóbor eb és öreg barátja a folyópartra ballagtak a déli hőség elől. Az idős úr ilyenkor önmagában beszélt és egyesek azt állították, hogy valójában ilyenkor is ír, mert a félhangosan kimondott mondatok jobban megmaradnak az emlékezetében. Mások szerint a séták alatt az öreg beszélt valakihez; valakihez, aki nem volt ott, hiszen a kutya olyankor rá sem hederített a vén csavargóra, valakihez, akit nyilvánvalóan régen nem láthatott… mert senki sem emlékezett az utcában arra, hogy az öregnek az ebeken kívül látogatója lett volna, vagy olyanra, hogy akár egy napra is elhagyta volna a környéket. Aztán egyszer híre ment, hogy az idős úr levelet kapott. Papír levelet, egy sűrűn lebélyegzett borítékban… nem olyat, amiben a számlák, vagy értesítések jönnek. Azért tudtak róla, mert a postás háromszor is megnézte a címet, azután pedig egyszer még meg is vakarta a fejét, mire végül bizonytalanul becsúsztatta a világoskék borítékot a tölgyfa ajtó résén, ezt már többen észrevették a szomszédos ablakokból. A két csavargó másnap indult el. Az ember szépen felöltözve lépett ki kertje hatalmas kapuja mögül és miután a súlyos test nyekeregve becsapódott, kettőre fordította kulcsát a zárban; az eben azonnal meglátszott, hogy frissen mosdatták és valamiért nyakörv is került rá, amit eddig soha, senki nem látott rajta. Álltak még egy percig az ajtó előtt, az idős úr búcsúzóul rátette kezét a szálkás fára, motyogott valamit négylábú barátjának, az pedig nedves orrát dugta oda, azzal érintette meg a deszkát; csak azután vágtak neki az utcának… a városnak… az országnak…..

Ki tudja, merre járhatnak ma már….

 

VM / 2015.02.25. / Szfv.

nowhere

Aki az élet értelmét kutatja, az szinte reménytelenül hosszú, időnként szanaszét ágazó, néha egymásba gabalyodó, kacskaringós utakon jár és az odakint töltött sok-sok év alatt, állandósul benne a kétely, vajon megleli-e valaha is, amit keres.

Mondják, hogy az a rengeteg ösvény végül egyetlen egybe fut össze és az az egyetlen egy legvégül egy ködös, elhagyott partra vezet, ahol az út végén egy hajó áll. Le van hajtva a rámpája, úgy tűnik, utasokra vár. Amikor odaérsz, megtorpansz, aztán téblábolsz egy kicsit a hajó körül, elszívsz egy cigit, végigbogarászod az üzeneteidet, megnézed mennyi pénz van nálad – csupa olyan dolgot teszel, aminek itt már semmi értelme sincs – mert még nem mersz fellépni a rámpa korhadt deszkáira. Aggaszt a köd, aggaszt, hogy vajon mit fogsz találni odaát. A hajó körül a víz apró fodrai táncolnak ugyan, de pár méterrel beljebb már nem látsz mást, mint a mindent körbeölelő tejfehér fátylat. Lassan emeled a bal lábad, lehelletfinoman ráteszed a rámpa acél peremére, így állsz egy percet, majd löksz egyet a jobbal, egyet lépsz előre és már teljes súlyoddal a csúszós vized deszkákon állsz. Halk nyekergés a válasz és amint lassan előre ballagsz minden lépéseddel újat nyög a fém és a fa. A hajó közepén újra megállsz, félve felsandítasz a hídra, egyre bátrabban emeled a fejed, mert semmit, senkit sem látsz. Vékony füst száll fel előtted, lenézel a padlóra; egy méterre a cipőd orrától az utolsókat rúgja egy odahajított csikk, de már nem emlékszel rá, hogy te dobtad-e oda, vagy esetleg valaki más. A hajó orrából hívogat a túloldali rámpa párától csillogó acél sarka; az vagy három méterrel túlnyúlik a rozoga úszó testen. Ellépkedsz odáig, ott is vársz, magad elé dobsz még egy elszívott csikket és figyeled, ahogy száll; mintha kiderülne valami abból, ahogyan a parázsló, füstölő cigaretta befejezi reptét a vízben. Vízben ? Nincs sercenés, nem úszik semmi lefelé. Kíváncsiságod egész az acél papucs széléig csalogat, előre dőlve mereszted a szemeidet, csak magad mögé nyúlva tartod a súlyod a korlát csövét szorongatva a kisujjaddal. Itt-ott szétfoszlik a köd, de csak egy-egy másodpercre, hogy aztán újra vastag lepellé álljon össze. De valamit mégis láttál. Egész pontosan… semmit. Nincs víz… nincs folyó… nincs odaát, a hajó a hatalmas semmi széléről lóg előre…. sohasem indul el…. aki idáig jutott, semmit sem talált.

A harmadik cigaretta végén egy padon találod magad, amit valamikor az utasoknak tettek ide, azoknak, akik sohasem jönnek el. Meg sem kérdezed magadtól, hogy visszafordulj-e.

Csak leülsz és várod, hogy teljen az idő.

VM / 2015.02.21. / Vác

Ma nincs történet, csak ez…

Hétvégére elcsábítottak egy egész éjjeles busz-útra oda és egy egész éjjeles busz-útra vissza, a kettő között pedig egy egész napos városnézésre. Így a szombat reggeli termékeny állapotom termékeny ugyan maradhat, de könnyen lehet, hogy az autópályán ér majd és egyáltalán nem lesz módom bármit is feltenni a netre. Szabadkozásnak ennyi. Ha a képre klikkelsz, újra egy egész rövid budapesti sorozatot találsz… bár a fákkal körbevett égbolt fehérvári, de ezt még az igazi fehérváriak sem ismerik fel talán. Szóval Pannónia utca, Váci út, „az égbolt”, Blaha, Ilka utca, Thököly… és végül egy kávé ott, ahol a Thököly már majdnem a Hungáriába ér.

Negyed tizenegykor vesz fel valaki, kivisz az autópályára, ott pedig jön egy busz a Délitől és majd megáll nekünk. A többit majd később… talán már vasárnap. Üdv, kívánj nekem jó utat.

Köszi

VM / 2015.02.13. / Szfv, Piactér

les trois minutes suivantes

N. J. The nearness of you, klikk a képre

   Kiszállt, még egyet integetett az ablakon át, átszaladt a zebrán, le a lépcsőn, eltűnt az aluljáróban, elnyelte a város és idefent nem maradt semmi.... csak egy sárga villamos, az ablakon kopogó nejlonszatyros úr, a morzsákat keresgélő galambok, a botjával fenyegetően hadonászó nyugdíjas, a sárgára váltó lámpa, a fal tövéből csordogáló húgy és az elcsoszogó férfi, a szélben zörgő jelzőtáblák, az egyenszürkére kopott motoros futárok, a beugróban diszkréten dohányzó pultos lány, a rozsdás lámpavas, a volán mögül káromkodó jól szituált középkorú nő, a tükörben ereszkedő nap, a falakról visszhangzó sziréna, egy ordibáló hang a mellékutcából, egy lezuhanó ablakroló, röhögő gimnazisták, kávé a mekdó ablakában az asztalon és női lábak az asztal alatt, utcára hulló vakolat, csodálkozó túristák, törött fényszórók, összefirkált falak, éjszakáról ideszáradt vércseppek, zúgás, rohanás, álmok, remény, dráma…..

….vagyis semmi más, csak üresség és csend.

VM / 2015.01.06. / Bp.