húsz perce ébredhettem, azóta főztem magamnak egy kis tésztát, tejfölt kanalaztam és sajtot reszeltem rá, végül csak olyan reszelőt találtam, amivel apró szemcséjű lesz a sajt, gondolom „parmezán”, ez persze trappista, két p-vel, mert szerzetesrend, így is finom volt, örülök, hogy ilyen apróságok már „csípőből” mennek, jól esett és most beültem a gondolkodó fotelembe, de csalok, mert nemigen gondolok bármire, így legalább nem kopik bele a fotel a sok gondolkodásba, apró pillanatnyi világomat most teljes egészében kitölti az erkélyablakon túl, széltől táncoló lombok mögött eltűnő, kivillanó és újra eltűnő hatalmas sárga „M”, ami gyorsétterem itt az út másik oldalán, este, amikor „csend” van, azt is áthallom, hogyan veszi fel a rendelést az alkalmazott az autón érkező és kiszállni nem óhajtó vevőktől, akkora „csend” azért nincs, hogy értsem is, amit esznek, ezért tettem a „csend” szót idézőjelbe, mert az is, mint sok minden más, relatív, egy főútvonal mellett soha nem elég mély ahhoz, hogy ne kelljen keresztülkiabálni, amikor mondani akarunk valamit valaki másnak, de itt, nálam általában nincsen senki (általában soha), így a hatalmasEMM-étterem alkalmazottját tekinthetjük legközelebbi hozzátartozómnak, neki viszont még soha sem mondtam semmit és ha mondanék, az sem lenne nagyon érdekes, csak ennyi: egy kisnagy-börger-menüt legyen szíves kisnagykólával, Hlusztvisihák Gotthárd voltam innen az ötből, a túloldalról, nagyon tetszik itt maguknál a parkolóban, majd elmondom a lépcsőházban mindenkinek, hogy mennyire, igazán hangulatos parkoló ez, nem olyan, mint a többi hangulattalan parkoló, ahol nem szól az emberhez egy ilyen bájos mikrofon, amilyen magácskának tetszik lenni, no de maradjunk a tárgynál, legyen szíves egy séket is mellétenni, ha ballal adja, azt nemnek, de ha jobbal, azt igennek fogom érteni, ha férfi adja, akkor inkább elsunnyognék nagy csendben a sékemmel. Így, egy mondatnak terveztem ezt az előző szöveget, ez lett a második.
