finomabb a keksz, ha olyan hozza, akit szeretünk.
valamivel kettő
után benyitottam a lakásba és az előszobában mamusz, a nagyszoba asztalon egy
fél pohár víz, a konyhaasztalon pedig egy zacskó keksz fogadott. Azért tárulhatott
elém így, egyszerre mindhárom kép, mert minden szobaajtó nyitva volt. Megálltam egy percre és
legjobb képességeimmel igyekeztem megjegyezni a csendéletet, hogy szűkösebb időkben,
amikor majd szükségem lesz rá, előhúzhassam agyam hátsó zugaiból.
hogyan kezdődött
? Úgy, hogy reggel tízkor a
közelben ültem egy padon és Thomas Hardy Lídércfény című regényét olvastam. Az
óvodánál néhány tűzoltó két autóval felvonulva ágakat vágott le egy magas
fáról, mert veszélyesnek találták, a két hatalmas vörös teherautó miatt pedig megálltak
a járókelők és csoportokba verődve, kíváncsian figyelték a hősöket; nem messze
fűnyíró énekelt, a nyitott ablakokból konyhazaj hallatszott, sőt, a húsleves
illata is kijutott az utcára, apró termetű kutyák ugatták a világot, amiért az
rendszeresen megijesztette őket, asszonyok trécseltek az ablakon át, így felelőtlenül
megosztva az utcával legtitkosabb receptjeiket; és még megannyi kisebb-nagyobb zaj egy mindent betöltő, kellemes alapzsongássá olvadt össze fülemben, amire rárakódtak
azok a képzelt hangok és színek, amiket Thomas Hardy regénye nyomán alkotott
agyam. így ültem a padon, könyvembe temetkezve, amikor valami hirtelen
átszakította e zsongás falát, átrepülte a tizenhetedi századi történet és a jelenben
fecsegő tűzoltók között támadt irdatlan szakadékot. A telefon volt az: most
Kati hangján szólalt meg, amikor megnyomtam a gombot és azt mondta, „tizenöt
perc”, „várlak”, válaszoltam én, elolvastam még egy oldalt és elsétáltam a ház
elé díszőrséget állni Kati érkezésének.
Nem beszéltünk
fél óránál többet indulás előtt: rólam volt szó, nem zavart a téma, hiszen ordított
róla a jó szándék, egyébként is előfordul velem, hogy azt csinálom, amit valaki
más mond...
Gyalog mentünk és
a város a legszebb arcát mutatta: tavaszi verőfény, kósza felhők, világoszöld
lombok, köhhintésektől, cipőktől és ajtónyikorgástól kongó utcák. Katinak, azt
hiszem, nagyon tetszett ez a világ, nekem pedig nagyon tetszett, hogy neki tetszik.
Már tudja, hova jártam iskolába, hol vártam Zsófira, ki az a Kovács Attila és hogy
hol van a felsővárosi plébánia (a földhivatal mellett)... igaz, emez közben
elköltözött, így jelenleg nem tudjuk, pontosan mi mellett van a plébánia, mert
azt mégsem mondhatjuk, hogy a százforintos konténer-vécé mellett, pedig
valójában ott. Láttuk, merre hömpölyög a Duna (jobbról balra), s hogyan mászik
rajta felfelé Toldi Miklós (balról jobbra), aki komphajó, hallottuk ennek dízel
dörmögését és hogy hogyan csikorog rajta a rámpa, amikor partot ér. A legjobb
asztalt kaptuk, a legjobb ételt választottuk, megettük, „isteni ez a hely”
mondta ő, s én felnéztem a napernyő és a fal között a világoskék csíkra: „mit
szólsz ehhez Uram ?” gondoltam hangtalan. A Káptalan utca valamivel melegebb a
többinél, mert nincsenek benne fák, ma is így volt. A zeneiskolában elengedhetetlen
a zongora, az ének és a hegedű, ma sem volt másképp. Nagytemplom, Iskola köz,
Petőfi utca és hazaértünk, még beszélgettünk, elbúcsúztunk, majd még beszélgettünk
– nagyon fontos dolgokról. Végül a gyógyszertár felé fordultál, te tudod,
miért, majd elmondja neked a műszerfalban tanyázó nő, hogy merre menj.
Gyere máskor is Kati, mondjuk akármikor
...bármikor, amikor akármikor van.
