Za Oz elment

Va Mi születése óta ugyanabban a négyemeletes házban lakott, ezért tudatában az “ötödik emelet” kifejezéshez átvitt, spirituális jelentés társult. Va Mi számára az “ötödik emelet” azt a helyet jelentette, amit a székesegyházak mennyezetfreskóin fehér felhőkkel, mindent ellepő fénnyel, angyalokkal és szentekkel szoktak ábrázolni: az országot, ahol mindenkinek jó és ahonnan már senki sem jön vissza.

2022 januárjának végén Va Mi azt a hírt kapta, hogy bátyja, Za Oz – alkoholista életének legutolsó felvonásaként, ötvenhat éves korában – felköltözött az ötödikre.

Már egy ideje számított rá, hogy ez bekövetkezik. Bátyja olyan sebességgel vágtatott a vég felé, amiről senki sem tudott volna lefékezni. Így Va Mi nem lepődött meg, amikor értesítették. De meglepődött azon, hogy abban a pillanatban minden düh és harag, amit addig Oz ellen táplált, elpárolgott belőle és bizonyos volt abban, hogy ezek az érzések nem is fognak visszatérni többé. Átadták helyüket a reménykedésnek. Va Mi azt remélte, hogy ott fent Za Oz végre megtalálja azt a gondtalanságot, amire egész életében vágyott. Azt, hogy bátyja ujjai ott majd újra alkalmassá válnak a gitár pengetésére, hogy Oz agyából elillan a türelmetlenség, ami miatt lenti élete végén már semmibe sem kezdett bele, mert tudta, hogy úgysem lesz képes végigcsinálni – ott fent talán majd sikerülnek a dolgai és eszébe sem jut majd, hogy bármilyen szerrel tompítsa tudatában a kudarcokat, mert nem lesznek kudarcok… egész biztosan nem. Va Mi önmagán is meglepődött, mert úgy érezte, hogy bátyja végre boldog és szabad és ő maga örült ennek.

Aznap átsétált az út túloldalára, a kis lakásba, ahol addig Oz lakott. Maga sem tudta, hogy miért megy: egy kemény alkoholista otthona még az edzett gyomor számára is kihívás. Mocskos ágy, csillogó barnára koszolódott takarók és egykor fehér párna, sörösdobozok szétdobálva mindenütt, néhol olyan sűrűn, hogy valaki rájuk is fekhetett volna, mint egy ágyra, ürüléktől szennyes padló és kő, bűz…. minden amit el tud képzelni az ember és minden amit már nem. Ott állt a kis lakás közepén, ahol néhány nappal korábban befejeződött ötvenhat évnyi élet és azt dünnyögte magában: “hát, Tuzú, hátha ott fent már jó lesz neked… én azt szeretném…” Gyerekkorában Va Mi így hívta bátyját: “Tuzú” – senki sem tudta a családban, hogy miért. Ezt a nevet szinte együtt kezdte emlegetni az “Anyával” és “Apával”. Később megszokták tőle, hogy sokmindenre használ saját elnevezéseket, amiket ő talált ki – Va Mit soha nem érdekelték a szabályok, azokból is sajátokat alkotott. Talán részben ez is okozója volt Oz későbbi tragédiájának, aki előbb mindig az elfogadott utakon akart boldogulni, később pedig, amikor úgy látta, hogy ez sehová sem vezet, mindennek szánt szándékkal hátat fordított, hogy így leckéztesse meg a világot. A világot persze ez nem érdekelte. Így Oz összezavarodott és szükségét érezte, hogy valamivel tompítsa ezt a zavart. Nyilvánvaló megoldásnak tűnhetett az alkohol, ami korábban még csak “felnőttes” vagányságnak számított, később azonban lelki orvossággá, baráttá, végül szenvedélyes szerelemmé vált. Ebből pedig már nem tudott – nem is akart – kievickélni. Csak egyetlen kiút maradt: az ötödik.

Va Mi bezárta maga mögött a kis lakás ajtaját. Átsétált az udvaron a ház tölgyfa kapuja felé, de mielőtt az utcára lépett körülnézett, hogy megjegyezze a helyet: a cicákat, a kiteregetett ruhákat, a csendet, a gazzal körbenőtt köveket, az egész elhanyagolt és romantikus parasztudvart… mert sejtette, hogy utoljára jár itt.

Rengeteget gondolkodtam: Zoli nem volt szent, nagyon sok hülyeséget csinált, önző volt, ha szüksége volt rá, gátlástalanul hazudott, minden helyzetben szisztematikusan rosszul döntött….. de az álmairól, bármilyen lehetetlenek is voltak azok, soha sem mondott le… bizonyos értelemben hős volt.

Neki küldöm ezt a dalt, mert úgy érzem, róla szól. Kérlek, ti is hallgassátok meg, végig (klikk a képre):

VM 2022.01.26.

a pesti utcán

Egy napos januári délelőttön két amőba verekedett egymással a pesti utcán, egy fehér és egy kék. Egyik pillanatban a kék kerekedett felül fehér társán (képünkön az Amire gondolok illusztrátora épp egy ilyen pillanatot örökített meg), máskor pedig a fehér a kéken. Küzdelmükbe belefeledkezve végigvonaglottak az Baross utcán, majd a Nagykörúthoz érve, nagy erőfeszítéseik közben kicsit megtorpantak, így felfigyeltek rájuk a szomszédos trolimegállóban várakozó emberek. “Nahát, nézzék ezt a két szerencsétlent” mondta egy szatyrokat cipelő asszony, aki a Dobozi utcába igyekezett, mert férje aznap éjszakás volt és még össze akart ütni neki egy finom ebédet, mielőtt az elindul, “nem szégyellitek magatokat, két őrült, hogy így kell kinevettetnetek magatokat” a mondat végére az asszony már kiabált: “hát mi az a rettenetes, vérért kiáltó ügy, amit csak így lehet elintézni ?”. A két amőba közül a kék (képünkön felül), aki valamivel idősebb volt a másiknál, felfigyelt az asszony berzenkedésére, de mielőtt teljes figyelmét neki szentelhette volna, egyik ráncosabb sötétkék nyúlványával ügyesen kiszabadította magát fehér társa szorításából. “Tegyen igazságot közöttünk, Asszonyom, mi magunk is jobban járnánk, hiszen már sem fehérek, sem kékek nem vagyunk, hanem szürkék az utca porától” beszéd közben hirtelen, testének egyik nyílásából maró folyadékot spriccelt a fehér amőba felé, mert észrevette, hogy annak figyelme ellankadt, de a fehér erre semmit sem válaszolt, mert ő úriembernek tartotta magát (valóban régi, neves pesti amőbacsalád sarja volt) “Ez az illető” folytatta a kék és egy világoskék csápjával a fehérre bökött “ismerőseink előtt azt állította rólam, hogy gerinctelen vagyok és mivel nem volt hajlandó állítását visszavonni, megértheti Asszonyom, hogy számomra csak ez a lehetőség maradt, hogy elégtételt vegyek.” Az asszony hangosan felnevetett, de nevetése rögtön el is akadt, mert szeme sarkából balra sandítva meglátta a közeledő trolit “Jaaj ti kéét maarha, ti kéééét maaaaarhaa, hát vajon melyikőtökben van több gerinc, hiszen ti amőbák vagytok, nem emberek…. látjátok, még csak marhák sem vagytok, hogy gerincetek legyen, hanem egyszerű amőbák” az asszony kicsit hátrébb lépet, mert a troli odaért, de még a busz takarásából átkiabált a két ellenfélnek “sompolyogjatok haza az állábaitokon és ne csináljatok itt műsort, mert még eltaposom mind a kettőt, hogy csak tócsa marad belőletek, aztán még az sem, mert tavasszal felszáradtok a betonon …. egy, kettő…” azzal szatyrait fellendítette a troli nyitott ajtaján, ő maga pedig utánuk lépett.
A troli elment, a két józsefvárosi amőba pedig tanácstalanul állt a járdán. A házak ablakaiból köhintések, beszéd és főzés zajai visszhangzottak, amiről nekik is eszükbe jutott az ebéd. Legbelül hálásak voltak annak a nagydarab asszonyságnak, amiért rájuk kiáltott, mert nekik sem volt már kedvük folytatni a küzdelmet.
“Mi legyen” kérdezte hosszú csend után a kék amőba. Tudta magáról, hogy a végén ő nyerne és a fehér akkor nagyon pórul járna, ezért annak jól felfogott érdeke, hogy a csata itt véget érjen.
“Hát…” dörmögte a fehér “… lehet döntetlen” dünnyögte, mert ő is tudta magáról, hogy a végén ő nyerne és a kék akkor nagyon pórul járna, ezért annak jól felfogott érdeke, hogy a csata itt véget érjen.
“No rendben, akkor döntetlen” helyeselt a kék és még mindig ugyanúgy érzett, mint fentebb írtam. “Merre mész ? Hazafelé ? Elkísérlek egy darabon….” a fehérre sandított és mosolyogva hozzátette “te gerinctelen”. Mindketten nevettek és a Dobozi utcai asszonyságra gondoltak.

Egyik sem akart túl sokat beszélni, mert tudták, hogy még öt percnyi séta áll előttük, azalatt pedig akár másodszor is összeverekedhetnek. Ezért inkább némán vonaglottak egymás mellett – hiszen amőbák voltak.

VM, 2022.01.25