ragu

A Földváry ragu a következő módon készíthető el:

Legelőbb az író által “lötty”-nek nevezett keveréket kell elkészítenünk, hogy később a nagy kapkodás és “jajelfelejtettem…” illetve “jajaztiselfelejtettem…” felkiáltások közepette legalább a lötty meglegyen. Aki itt mosolyog, kérem komolyodjék meg, a konyhában másodperceken is múlhatnak a dolgok, mindez nem tréfa dolga.

Tehát a “lötty” egy személy esetén: 1/3 zöldségleves-kocka összetörve + egy kiskanál erős-pista (én az “erős-laci”-t használom, amit egy idős szomszédom – aki “Laci” – saját vegykonyhájában készített) + egy kiskanálnyi sűrített paradicsom + két lapos evőkanál tejföl/joghurt/kefír… + csalamádé/vagy cékla/vagy uborka leve két evőkanál, ezt villával elkeverem, majd a mikróba teszem párolásra, két percre.

Most nekállhatunk a ragu elkészítésének: “huszárgombra” vagdalok egy szelet párizsit, apróra összevágok egy harmadfej hagymát és durvább darabokra egy fej gombát. Előbb a párizsit pirítom egy kanálnyi forró olajon, majd utánuk döntöm a hagymát és a gombát is (sznobok a párizsi helyett biztosan valamilyen jó drága húst tesznek majd, lelkük rajta, de hó végén ne csodálkozzanak a bankszámlájukon). Kevergetem a serpenyő tartalmát, hogy oda ne kapjon valamit magához, hozzáadok egy pohár-alj-ujjnyi vizet, majd kiveszem a mikróból a “lötty”-öt és beleborítom a serpenyőbe. A mikróról megoszlanak a vélemények: felénk, a környékbeli falvak lakói között, elterjedt egy nézet, miszerint a mikró “megöli” az ételben/vízben található és a szervezet számára fontos apró organizmusokat. Ilyen félelmek esetén a teljesen természetes eljárást javaslom, azaz egy frissen vadászott mammut lenyúzott bőrét tegyük napra, majd az így keletkező kipárolgásokat hasznosítva “gőzöljük” néhány napig az öntetet addig, míg a leveskocka egészen fel nem oldódik. Az egész folyamat feltételezhetően néhány mammutot és egy-két hetet vehet igénybe. A harmadik lehetőség, ha a mikrót használjuk, de azt hazudjuk, hogy a mammutos eljárást követtük, az étel ebben az esetben is “egészségesnek” mondható, hiszen ideális esetben senki nem fogja firtatni az részleteket*. Tehát hozzáöntöttem a “lötty”-öt a raguhoz, ekkor ízlés szerint sót, borsot, majorannát, tárkonyt és egyéb fűszert szórhatunk a serpenyőbe. Néhány percig rotyogtatjuk lassú tűzon, majd, amikor megfelelő sűrűségűre állt össze, elzárhatjuk a gázt. Időközben vizet forraltunk egy kevés nokedlinek, vagy egyéb tésztának, azt is elkészítjük, amíg az fől, a mikrós csalás miatt fellélegző mammutokat szélnek eresztjük, majd visszatérhetünk a konyhába. Ekkor az immár megfőtt a tésztára ráöntjük a ragut és az egészet összekeverjük.

...és megesszük

Ha vendégeink közül valakinek így nem ízlik, találjunk ki egy jól hangzó, minél egzotikusabb hangzású nevet (az én kedvencem a “besançoni módra”), ekkor – figyeljük meg – már többen állítják majd, hogy ők voltak is ott (“hol is van drágám az a böza..izé ?”) és nagyon ízlett nekik és ennek itt sincsen párja közel, s távol, még a “böza...izé” lakosok is megirigyelhetnék.
Jó étvágyat

* a mammutok pedig megússzák

** hiányos felkészültségem miatt a fenti fotón az “auxerrois” ragu látható – így már teljes a káosz 😊

VM 2021 dec.

a szabadság nevű szenvedélybetegség

 

Paris, Rue de Chazelles

…. mert te nem félsz az ellenkező irányba fordítani a kormányt, ha úgy érzed, hogy a te utad arra visz, – mondta a csavargónak az ezredes – hiába megy mindenki “erre”, te “arra” mész, fejest ugrasz a semmibe, amiről később kiderül, hogy sok mindent rá lehet fogni, csak azt nem, hogy az “semmi” és, hogy ezt egyedül te láttad, mert volt merszed belenézni, hogy lásd, valójában mi-mindennel van tele az a “semmi”. Számodra az élet legfontosabb eleme a függetlenség; a függetlenségedért nagyon sokat küzdesz, dolgozol, áldozatokat hozol, kockázatot vállalsz, amit más nem tenne meg, de végül meg is kapod érte a jutalmad, az a függetlenség mindig a tiéd lesz… annál is inkább, mert lassan rutinod is lesz abban, hogy megszerezd – amit sokszor csinálunk, annak előbb-utóbb megtanuljuk a módját, aki soha sem próbálja, annak mindig távoli és elérhetetlen marad, bármiről is legyen szó.

Örülök, hogy azt mondtad “megkapod”, mert a “megszerzed” túl nagyképű szó lett volna – dünnyögte maga elé a csavargó – mert, akármibe is kezdesz, rengeteg az ismeretlen tényező, amit csak út közben látsz meg, ezeken a pontokon szerencse nélkül nem boldogulsz, de épp ezeken a pontokon tapasztalod meg, hogy…. hívhatjuk bárhogyan…. szerencsének, sorsnak, végzetnek, Kovács Mancikának …. vagy akár Istennek… szóval az a dolog segít…. De, azt hiszem, ebben a kérdésben sokan eltévednek, mert azt hiszik, hogy a “segít” azt jelenti “megcsinálja helyetted”, pedig ez nem így van, elindulni, küzdeni, kockázatot vállalni nekünk kell, a segítség csak azután jön. Aki azt mondja, “szerencsétlen vagyok”, az egyszerűen el sem indul, és azért nem indul el, mert nem hisz benne – a szerencsében, a sorsban, Kovács Mancikában … Istenben.

VM, 2021.09.18, Vác

A fenti képen az épülő Szabadság szobor látható, még Párizsban, 1884-ben, New York-ba szállítása előtt.

fifty-fifty

  “Ötven belőlem nektek és ötven belőletek nekem” mondta félhangosan a város felé dörmögve Va-Mi, a keleti bölcs – úgy, hogy gyakorlatilag senki sem hallotta, csak a fák, a bokrok, a madarak, az ég, a felhők és talán maga a nagybetűs Sors… más, ismertebb nevén “Isten”. “Akárhogy is legyen” folytatta továbbra is a város felé Va-Mi (rövidebb nevén egyszerúen csak “Mi”) “én igazán elégedett vagyok mindazzal, ami történt és csak remélhetem, hogy ti sem vagytok elégedetlenek. Mondhatnám, hogy én mindenkinek mindig csak a javát akartam, de ez nem lenne igaz – soknak, de nem mindenkinek. Viszont ma, a kétezer-huszonegyedik év július havának harmincadik napján, itt fenn a Cserhát e nyugati nyúlványának bércén, a Naszály tetején kijelentem – és erre három fülemüle és mind a jelenlévő bokrok, fák és cserjék, valamint egy napszítta buszmenetrend a tanúm –, hogy semmiért és senkire nem vagyok már dühös és csak remélhetem, hogy ez – a.) bennetek is hasonló viszontérzelmeket gerjeszt, b.) három, vagy akár harminchárom nap múlva is ugyanígy fogunk érezni egymás iránt…. nehéz elképzelni, hiszen mind’ ebben a nagy fene versenyben darálunk, ami szinte elkerülhetetlenné teszi ellenérzelmek kifejlődését, de a nehéz feladatokat épp a talpraesett embereknek találták ki, én pedig azt képzelem magamról, hogy ilyen vagyok, ezért megpróbálom”. Va-Mi e pillanatban hazájának egy olyan ritka pontján állt, ahol még nem szalagkorlát, hanem a régmúltból ittfeledett fehér-fekete kőkorlát szegélyezte az utat és ő most egy ilyen kő középső fekete sávjára ült le, mert nagyon elfáradt, mire kerékpárján ide, a csúcsra feltekert. Homlokáról nadrágjára csepegett izzadsága. Mi (rövidebb nevén egyszerűen csak “M”) boldog volt. Maga sem tudta, pontosan miért és már nem is kutatott önmagában az ok után, mert megtanulta, ha megtalálja az okot, az talán e boldogságnak a végét fogja jelenteni. Csak élvezte a csendet, a napot, a levelek zörgését és a tétlenséget, amivel arra a délelőttre megajándékozta magát. Eltűnődött azon, amit ilyenkor mondani szoktak az emberek, hogy mi-minden történt meg épp ötvenszer azóta, hogy születése pillanataiban, akkor hatéves bátyja kiszaladt lakásuk harmadik emeleti erkélyére és torka szakadtából kiabálta a szomszédos háztömb felé – és egyben a világba – , hogy “Györgyi néni, Györgyi néni, most születik a kisöcsém” és M nemigen foglalkozott azzal, hogy ugyanazok a dolgok még összesen hányszor fognak megtörténni hátralévő életében – valószínűleg nem ötvenszer... Szívesen elmondta volna valakinek, de valahogy nem sikerült összefutnia azokkal az ismerősökkel, akikkel szokott – azt mondta volna nekik “ma vagyok ötven éves” - ...nem baj, majd mondja nekik máskor, vagy talán még aznap este, ha mégis valakivel összeakad. Addig is az írók jól bevált trükkjéhez folyamodik: elmondja az üres papírnak – így gondolkodott M (ejtsd “emm”), a keleti bölcs, fent a Naszály tetején.

Vác, 2021.07.30

Bulgakov

 

hirtelen lett tavasz….. azaz, nem is hirtelen, csak az író egész addig nem vette észre jöttét, amíg 2021 február 25.-én,  az ebéd utáni alvást követő ébredezése közben, ki nem sandított az erkélyablak hőmérőjére. Az csaknem húsz fokot mutatott és innen már feltartóztathatatlanul követték egymást az események: úgymint, kikapcsolta a tévét, kinyitotta az erkélyajtót és leült a kint lévő műanyag székre, majd feltartóztathatatlanul semmi mást nem tett, mint hallgatta az innen onnan fülébe jutó neszeket, zajokat, melyek így, észrevétlenül, pillanatról pillanatra, egyre szövevényesebb tér- és időhálót alkottak agyában. Kosárlabda pattogása, ablak csukódása, motor dörmögése, lépcsőházajtó csikordulása, amint hozzáér a bejárat felpúposodott kövezetéhez, köhintés, beszédfoszlányok, egy csatornafedél ütemes billegése minden egyes ráhajtó autókerék nyomán… és megannyi furcsa zörej még, minden, amit egy zsibongó város munkaidő vége felé adni képes.

“Micsoda gyönyörű idő” dünnyögte magának, “micsoda világ, micsoda város…” … két nevetgélő nő után nézett, akik lent a járdán ugratták egymást, majd újra elszunnyadt, mert a Pilis fölött járó nap úgy felmelegítette az erkélyt…. egy-két perc múlva újra felébredt és azon tűnődött, mihez kezdjen most.

végül Bulgakov és egy kávé mellett döntött.

VM // 2021.02.25. // Vác

a fogrém

Egyszer, az iskola alsó tagozatában volt egy olvasmányunk, amiben egy utcán kószáló kisfiú hetekig “óriás”-nak olvasta az “Órás és ékszerész” első szavát és azt hitte, hogy abban a kis üzlethelyiségben, ami előtt naponta elment, valóban egy óriás lakik. Egy hasonló gondolatból született a következő egyperces. A különbség csak annyi, hogy ma már nem úgy kószálunk az utcán, mint rég. Ezért e kis írás cselekménye is csak néhány négyzetméterre, egy lakótelepi lakás zárt fürdőszobájára korlátozódik.

A fogrém nem olyan egyszerű rém, mint a többi, hanem azoknál sokkal elvetemültebb, aljasabb, kiszámíthatatlanabb és tetteiben jóval rettenetesebb. A fürdőszobában leselkedik rád. Nyugalmi állapotában – mondjuk amikor épp alszik, vagy megannyi rémes bűntettét követően egyszerűen csak pihen – a mosdó feletti polcon tanyázik; de lesben áll, és ha hűvös téli estéken arra botorkálsz a sötétben, alig várja, hogy belépj és becsukd magad mögött az ajtót…. ekkor ugyanis már senki és semmi nem segíthet rajtad. Családtagjaid a tévé előtt ülnek, nem hallják, hogy te a fogrémmel küzdesz és ha mégis bármi zaj a fülükig jutna, tudatuk akkor is a reklámoknak tulajdonítaná mind, eszükbe sem jutna, hogy te épp titáni küzdelemben veted be szellemed és fizikumod összes erejét a fogrémmel szemben, ami rád vetette magát abban a pillanatban, amikor belülről elengedted az ajtó kilincsét. Az a szörnyeteg, ami egy másodperccel korábban még egyszerű 100ml-es tubusnak tűnt (az is volt, hiszen a fogrém így altatja környezetét), most hirtelen hatalmasra nő, az oldalára gyártott feliratok (úgy, mint “whitening”, “menthol”, “double, triple… protection”, mountain breeze”...stb) óriási véres fogsorrá, szájjá, torokká, tüzet nyilaló szemekké, fenyegető karokká és karmokká alakulnak át, kék sapkája letekeredik, fenyegetően meggörnyed és feléd irányítja a feje tetején lévő gigantikus nyílást…. Ebben a pillanatban, akár a leleményes Odüsszeusznak a küklopszok szigetén, mentő ötleted támad: egy gyors becsúszó szereléssel a fogrém alá cselezed magad, ő rád zuhan, te pedig derékon ragadod őt és – tudva, hogy ha most nem sikerül, nem lesz új esélyed a túlélésre és a fogrém beszippant azon a szörnyű hatalmas nyíláson, ami a fején tátong – szorítod őt, addig szorítod a derekát, amíg ki nem öklendez mindent, amit (és akit) az elmúlt századokban magába kebelezett: postást, satupadot, keleti hadjáratról visszatérő francia katonát, partvisnyelet (milyen régóta kerestük már), huszonhetes villáskulcsot, nagymamát és kicsivel később annak szemüvegét, pingvineket az antarktiszról, Orosházi Miklós legjobb kalapácsát és megannyi eltűnt kincset még, melyekről már lemondott a világ. Ötleted zseniális volt, derék-fogásod meglepte a fogrémet és már az utolsókat rúgja, nincs már benne semmi, ő már csak egy üres és felismerhetetlenségig összegyűrt vékony aluminium lemez, feje megnyílt, talpa kirepedt és esszenciája mind a külvilágba távozott belőle, végül élettelenül összeroskad. Ekkor véletlenül benyit a feleséged. Te ott hemperegsz, markodban egy szétcincált tubussal (mivel kinyitották a mosdó ajtaját, ez visszanyerte 100ml-es méretét), a postás, a katona, a nagymama és a pingvinek már rég boldogan elszaladtak a dolgukra, a partvisnyélre pedig a következő pillanatban azt fogja mondani az asszony, hogy mégis te dugtad el és ő ezt réges-rég tudta (a satupad és a további kiöklendezett dolgok nem fogják érdekelni őt). Te megpróbálod megmagyarázni, hogy nem te spriccelted össze fogkrémmel a fürdőszobát és nem te írtad szintén fogkrémből a tükörre, hogy “gyűlölöm kovácsot” ...igen, kis “k”-val (ez lehet munkatársad, főnököd, szeretőd, osztálytársad vagy csak szomszédod… ), hanem a fogrém volt az… De ebben a pillanatban hirtelen szemedbe ötlik valami: észreveszed az össze-vissza marcangolt tubuson a “k”-t…arcod felderül... “nini, hiszen ez csak fogkrém…” ekkor már megkönnyebbülten mosolyogsz: "hiszen akkor semmi sem történt"….

….de örömöd korai volt, mert most feleséged dühösen rádvágja az ajtót és a tubus új életre kel: új küzdelem kezdődik....

...az ég irgalmazzon neked.

PS. Mégiscsak jobb lesz, ha megint az utcán kószálunk már….

VM / 2021.02.12. Vác