repedések

a nyitott erkélyajtó mellett egy hajdan vörös és bézs szőnyeg volt, a szőnyegen egy kanapé, azon pedig egy ember ült, lábát egy dohányzóasztalra tette föl és az ölében lévő billentyűzetre pötyögte, ami éppen eszébe jutott; keze időnként megállt, olyankor az ember kicsit hallgatta a lassan ébredő  vasárnap odakintről beáramló zajait, majd visszafordult a kis felhajtott képernyő felé és újra szabadon engedte ujjait, hadd ropják tovább táncukat az előtte heverő ötven fekete billentyűn; fekete billentyűn fehér betű, fehér képernyőn fekete sorok – első ránézésre egyfajta szigorú minimalizmus volt ez számára, de jól tudta, hogy ez a fekete-fehér végtelen, látszatra száraz, ingerszegény és szigorú volta ellenére, a legnagyobb szabadságot adja annak, aki veszi a bátorságot, hogy elé üljön; többször találta már magát odaát, egy olyan kitalált… sőt, egy még annál is jóval vadabb, egy még megalkotásra váró világban, ahol bármi megtörténhetett bárkivel, ahol a jó vagy rossz dolgok létezésének egyetlen feltétele az volt, hogy valaki ideát leírja őket, megszűnésüké pedig az, hogy ugyanaz a látszatra mindenható kéz elég hosszan hagyja valamelyik ujját a backspace billentyűn; a szereplők mindkét oldalon egyaránt léteztek, talán egyes tulajdonságaik – az egyik vagy a másik oldalon – észrevétlenül át lettek lopva valaki másba és cserében ők is újakat kaptak, tudj’isten kitől, de ez nem is volt számukra fontos, mert nem foglalkoztak az örök nyughatatlan és állandóan változtató ujjakkal, amik az erkélyajtó melletti kanapéról kényükre-kedvükre irányították az előttük védtelen prédaként heverő sorsokat; az ujjak végén egy-egy kéz volt, a kezeken kar, a karok pedig egy testben végződtek jobbról és balról; a testen nyak, azon fej, a fejen egy arc, az arcban a száj fölött orr, annak két oldalán pedig két szem és bennük ott volt minden történet, minden amire ember gondolhatott, talán az is amire még gondolni sem mert; ezek az író szemei voltak; amikor ezek a szemek az utcán jártak, megesett, hogy elhagyott házak törött ablakai mögött ismerős arcra bukkantak… és az az arc egyenesen rájuk nézett…

„igen” mondta a túloldalról az a megbotránkoztatóan magabiztos tekintet „amit leírsz, az ideát van… még leírnod sem kell, mert amint megszületnek a fejedben, gondolataid átszivárognak a törött tükör repedésein és itt valósággá válnak… ezért jól vigyázz, hogy mit írsz, mert egy világ sorsát döntheted vele el… és…

azt hiszem, egyikünk sem tudja, hogy melyik oldal az igazi”

VM / 2016.05.29. / Vác

bürokrácia

forráshoz klikk a képre

Inaj Retep szörnyű, halálos vágtában közeledett az ellenség seregei felé. Életében egyszer már átélt egy hasonló rohamot, mert akkor valahogy – többen valóságos csodának tartották ezt – a lova felnyársalását követő pillanatban bezuhant a szemből felé meredő, szinte összefüggő falat alkotó lándzsaerdő szárai között az ellenség nyakába; ott egyszerűen a zuhanás súlyával agyonnyomott valakit, felállt, elbánt két mellette állóval, akik épp ráemelték fegyverüket, majd hátulról őrá is ráesett egy bajtársa immár élettelen teste és eszméletét vesztette. Most újra kezdődött ugyanaz. Biztos volt benne, hogy előbb-utóbb ott fogja hagyni a fogát egy ütközetben és most, ebben a rettenetes vágtában már előre érezte a testébe fúródó dárdahegyeket, mert tudta, hogy pár pillanat múlva felér a dombtetőre, onnan pedig már egy perc sem lesz lovának az a szörnyű és minden kétséget kizáróan halálos, előremeredő dárdafal.

Az életben sohasem az történik, amire számítunk, bár vannak a vallás köntösét magukra húzó új keletű szekták, akik merő önzésükben ebben a hitben ringatják magukat, de őket – azt javaslom – ne vegyük most komolyan. Inaj Retep lova – hátán mindenre elszánt és felkészült gazdájával – felért a dombtetőre és a hirtelen elé táruló, kifejezetten megnyugtató látvány hatására ösztönösen lassított. Az ellenség – ha egyáltalán lehet rájuk alkalmazni ebben a környezetben ezt a szót – épp békésen reggelizett, fegyvereik és páncéljaik a sátrak tövében hevertek, ők pedig békésen ettek ittak, beszélgettek és nevettek tábortüzeik körül. Egyikük észrevette a feléjük galoppozó Inaj Retep vitézt, ezért felállt és elé ment, hogy köszöntse őt. „Üdvözöllek” szólt Inaj Retep felé a csoportvezető – mert ez volt a beosztása – „nálunk, amint látod, most reggeli-idő van, ezért kérlek, fáradj a recepcióra és ott majd az óhajodnak megfelelő helyre fognak irányítani téged”. Inaj Retep arra irányította lovát, amerre a csoportvezető mutogatott neki, egy percig lovagolt az ellenség békésen pihengető csapatai között, majd végül odaért egy zöld színű sátorhoz, amire az volt írva, hogy „Recepció”. Mosolygó fiatal nő fogadta őt. „A csoportvezető küldte ?” kérdezte lebilincselő mosollyal a hölgy és meg sem várta, hogy Inaj zavartan bólintson egyet a sisakrostély mögött, máris elvett két kitöltött adatlapot az íróasztalról és átnyújtotta a három perce még tántoríthatatlanul vágtázó, de most egyre feszélyezettebb vitéznek. „Kérem, írja alá mindkét példányt – az egyik az Öné – és fáradjon vissza a csoportvezetőhöz, ő majd foglalkozik a problémájával”. Retep vitéz a recepciós bájos tekintetétől szerelmes bódultságban ügetett vissza a csoportvezetőhöz, aki épp reggelijének legutolsó falatjait nyelte, amikor Inaj Retep odaért hozzá. A vitéz páncélkesztyűjében átnyújtotta a kitöltött és aláírt adatlapot, a csoportvezető egyetlen pillantással átfutotta, majd elnézően mosolyogva fordult Inaj felé: „sohasem töltik ki rendesen… de nem baj, emiatt ne kelljen már visszamennie, majd én gondoskodom erről… kérem, várakozzon a kék sátor mellett, rövidesen visszajövök és értesítem” azzal megfordult, belépett a saját sátrába, az adatlapot összegyűrte és a sarokba hajította, majd leült, hogy elszívjon egy cigarettát. „Szörnyű ez a munkahelyi stressz” gondolta a csoportvezető és amíg a cigarettát szívta, időnként óvatosan kikandikált a kék sátor mellett ücsörgő, de egyre nyugtalanabbul fészkelődő páncélos lovag felé. Végül, amikor úgy érezte, hogy megérett a pillanat arra, hogy újra Retep vitéz felé nézzen, rituális, csaknem ünnepélyes mozdulattal elnyomta csikkjét és kilépett sátrából. Mire a csoportvezető Inaj Retep Páncélos Vitéz Lovag mellé ért, az már türelmetlenségében egyszerűen a kardjába dőlt, mozdulatlan testét lassan terjedő vörös vértócsa övezte.

„Megint győztünk” dünnyögte maga elé a csoportvezető és elindult a recepció felé, hogy megfelelő beszámolót készítsen a történtekről.

VM / 2016.05.14. / Vác