Majd’ egy éve volt egy rosszullétem a munkahelyemen és a rosszullét következtében egy kisebb balesetem. Kisebb, mert engem fizikai sérülés nem ért – nekem épp elég volt az a baj, ami magát a rosszullétet okozta -, viszont jelentős, ha a kocsim elején keletkezett, jó egy méter mély, ék alakú benyomódást tekintjük. Az autó lassan helyreáll, én is, viszont a környezetemben élők azóta is emlegetik az esetet, amit nehezen viselek. Azt magyarázzák, hogy így, vagy úgy kellett volna, hogy lehetett volna komolyabb is, ha nem így és így történt volna, hanem úgy és amúgy. Én pedig azt szoktam válaszolni a sopánkodóknak, hogy „de nem úgy történt, hanem így: lám, mégis lődörög valamiféle szerencse ebben a világban, ami önhatalmúlag, mások megkérdezése nélkül beleszól életünkbe” ......szerencsére.... Egy valamikori kolléganőmmel éppen pár perce fejeztünk be a témában egy e-mail-csatát (ami végül elveszítette élét és viccelődésbe fulladt). Vitánkban felvetettem a költözködés közelében sétáló gyanútlan járókelő klasszikus példáját, akinek önhibáján kívül fejére zuhan egy ébenfekete Steinway & Sons hangversenyzongora a harmadikról. A zongorabalesettel próbáltam behelyettesíteni a sors elkerülhetetlen és megmásíthatatlan negatív tetteit. Azt szerettem volna kifejteni, hogy nem tudjuk életünk minden percét befolyásolni, időről időre rossz dolgok is történnek velünk és ha nem akarjuk, hogy a Steinway & Sons manufaktúra egy impozáns remekműve séta közben a nyakunkba essen, arra nem lehet megoldás, hogy nem megyünk ki az utcára sétálni. Fel kell vállalnunk a kockázatot. E-mail-vitánk konklúziója így szólt (ha egyszer írok egy regényt, azt hiszem, ez lesz a mottó a legelső oldalon):
„Egy szép napon mindannyiunk fejére ráesik egy zongora. Azt el kell viselnünk, mert senki sem fog helyettünk odaállni. A mi zongoránk alá nekünk kell állnunk .... remélem, az enyém pianino lesz”
