Dióné leánya

Az írót, aki mély és gyógyíthatatlan-nak tűnő magányában egy Ister-parti kisváros utcáit járta egy péntek délután, váratlanul meglátogatta Aphrodité, a szerelem görög istennője. Az istennő még soha sem járt ennyire északon, ezért elővigyázatosságból egy veréb képét öltötte magára, így csak új áldozata, az író tudhatta, hogy ki ő. Az író, elégedetlenségét alig leplezve, eképp szólt: “Ó, hatalmas Istennő, én bűbájos Aphroditém, vajh mi okból öltéd e tollas gúnyát magadra, amikor tudod, hogy hű imádód – az író, ki én vagyok – biz’ eredeti külsődben szeret téged legjobban, miért nem Aphrodité a külsőd is, ha anyád, Dióné oly formában hozott világra egykor.” “Ó nem úgy Szkriptorom” – csipogott Aphrodité a veréb – “még te, ki önuralmadról oly messze földön vagy híres, még te sem bírnál magaddal, ha szépségem leplezetlenül tárnám eléd; csípőm, ölem s ajkaim láttán legott szapora, végtelen erupció hatalmasodna rajtad el, ezt te sem kívánhatod, s én sem neked, hisz végül pusztulás lenne részed. Lásd, e tollruha a te törékeny léted védi.” Az író – miközben egy cukrászda teraszán somlóit kanalazgatott az egyik asztalnál – tudta, hogy az istennő nem téved, hiszen felé szálló egyetlen kósza gondolata is vad forróságba merítette testét. Végül Aphrodité, a veréb elrugaszkodott a kis asztal szélétől és két szárnycsapás után mégis úgy döntött, visszanyeri istennő alakját, mert immár e távoli északon is megláthatta, hogy a férfi itt is férfi, ugyanazok a kulcsok nyitják lekület, mint délebbi sorstársaikét, így már biztonságban érezhette magát. Az író, aki mindezt látta, gyorsan határozott. Somlóiját félbehagyva felállt, két lépéssel – az egyébként meglehetősen hiányos öltözetű – Aphrodité mellett termett, kézen fogta és az Ister-part kacskaringós, macskaköves sikátoraiba vezette őt. A szépség és szerelem anyja már tudta, s nem állta mosoly nélkül, hogy hamarosan új istenek születnek frigyükből.

A somlóit végül senki sem fizette ki, a cukrászdában elhatározták, hogy ezentúl távoltartják Olümposz lakóit.

vége