“Ötven belőlem nektek és ötven belőletek nekem”
mondta félhangosan a város felé dörmögve Va-Mi, a keleti
bölcs – úgy, hogy gyakorlatilag senki sem hallotta, csak a fák,
a bokrok, a madarak, az ég, a felhők és talán maga a nagybetűs
Sors… más, ismertebb nevén “Isten”. “Akárhogy is legyen”
folytatta továbbra is a város felé Va-Mi (rövidebb nevén
egyszerúen csak “Mi”) “én igazán elégedett vagyok
mindazzal, ami történt és csak remélhetem, hogy ti sem vagytok
elégedetlenek. Mondhatnám, hogy én mindenkinek mindig csak a javát
akartam, de ez nem lenne igaz – soknak, de nem mindenkinek. Viszont
ma, a kétezer-huszonegyedik év július havának harmincadik napján,
itt fenn a Cserhát e nyugati nyúlványának bércén, a Naszály
tetején kijelentem – és erre három fülemüle és mind a
jelenlévő bokrok, fák és cserjék, valamint egy napszítta
buszmenetrend a tanúm –, hogy semmiért és senkire nem vagyok már
dühös és csak remélhetem, hogy ez – a.) bennetek
is hasonló viszontérzelmeket gerjeszt, b.) három,
vagy akár harminchárom nap múlva is ugyanígy fogunk érezni
egymás iránt…. nehéz elképzelni, hiszen mind’ ebben a nagy
fene versenyben darálunk, ami szinte elkerülhetetlenné teszi
ellenérzelmek kifejlődését, de a nehéz feladatokat épp a
talpraesett embereknek találták ki, én pedig azt képzelem
magamról, hogy ilyen vagyok, ezért megpróbálom”. Va-Mi e pillanatban hazájának egy
olyan ritka pontján állt, ahol még nem szalagkorlát, hanem a
régmúltból ittfeledett fehér-fekete kőkorlát szegélyezte az utat és ő most egy ilyen kő középső
fekete sávjára ült le, mert nagyon elfáradt, mire kerékpárján
ide, a csúcsra feltekert. Homlokáról nadrágjára csepegett
izzadsága. Mi (rövidebb nevén egyszerűen csak “M”)
boldog volt. Maga sem tudta, pontosan miért és már nem is kutatott
önmagában az ok után, mert megtanulta, ha megtalálja az okot, az
talán e boldogságnak a végét fogja jelenteni. Csak élvezte a
csendet, a napot, a levelek zörgését és a tétlenséget, amivel
arra a délelőttre megajándékozta magát. Eltűnődött azon, amit
ilyenkor mondani szoktak az emberek, hogy mi-minden történt meg épp
ötvenszer azóta, hogy születése pillanataiban, akkor hatéves
bátyja kiszaladt lakásuk harmadik emeleti erkélyére és torka
szakadtából kiabálta a szomszédos háztömb felé – és egyben
a világba – , hogy “Györgyi néni, Györgyi néni, most
születik a kisöcsém” és M nemigen foglalkozott azzal, hogy ugyanazok a dolgok még összesen hányszor fognak
megtörténni hátralévő életében – valószínűleg nem
ötvenszer... Szívesen elmondta volna valakinek, de valahogy nem
sikerült összefutnia azokkal az ismerősökkel, akikkel szokott –
azt mondta volna nekik “ma vagyok ötven éves” - ...nem baj,
majd mondja nekik máskor, vagy talán még aznap este, ha mégis
valakivel összeakad. Addig is az írók jól bevált trükkjéhez
folyamodik: elmondja az üres papírnak – így gondolkodott M
(ejtsd “emm”), a keleti bölcs, fent a Naszály tetején.
Vác, 2021.07.30
