Za Oz, a keleti bölcsek között a leghíresebb, akinek neve
hozzánk azért nem jutott még el, mert Za Oz bölcsessége oly magasan múlja felül
az általunk ismertekét – Csi Imét, Va Miét, vagy akár Bo Nóét – hogy Za Oz
gondolatainak mély szántása még az ő számukra is nehezen, vagy egyáltalán fel
nem fogható, tehát Za Oz évek trilliárdjai óta egyetlen célnak szentelte
magasan lebegő, fátyolszerűen áttetsző spirituális létét:
kereste az ajtót.
Za Oz tudta, hiszen azon évtrilliárdok alatt, hosszú, egyszerű halandó számára átláthatatlan terjedelmű gondolatmeneteinek legvégső következtetésében jutott el a mindent egyetlen szóban meghatározó konklúzióra; tudta, hogy a lét összes kérdése világunk egyetlen és mindenki számára ismeretlen metszéspontján kap választ: ott, ahol az ajtó áll.
ezért Za Oz elindult, hogy felkutassa ezt a helyet.
sokáig megmagyarázhatatlan volt számára az érzés, ami állandóan ott feszült benne – reggel, ébredéskor, este, mikor a nap vörös korongja a Duna fölötti hegyek mögé bújt, délben, mikor a nyárutó végső elkeseredett forrósága a hátát égette és élete minden egyes másodpercében – végül rájött, hogy a nyugtalanító érzés forrása az, hogy az ajtó őt hívja.
Napkelet felé indult, le a hatalmas síkságokon, át a Kárpátok láncain, keresztül a Kara tenger sötétlő fodrain és még sokkal tovább, sokkal mélyebben olyan világokon át, melyek számára ismeretlenek voltak. Óriási, emberi léptékkel elképzelhetetlenül magas hegyek és megdöbbentően széles folyamok állták útját, amiken kínkeservvel, önnön véres verítékében ázva verekedte, ásta, kaparta át magát, de legyenek bár e helyek mégoly távoliak s ezért reménnyel mégannyira kecsegtetőek is, az ajtót nem lelte sehol. Az emberek sem tudták, hol lehet. Za Oz mindenütt lelkes fogadtatásra lelt. Maga sem értette, hogyan volt lehetséges, de a távoli vidékek lakói mind tudtak róla, várták jöttét: „Ő az, aki az ajtót keresi” mondták „nem lehet más, hisz nem közülünk való és rongyainak feslettsége végtelen hosszú út és mérhetetlen sok kín elszenvedésére vall”. „Segítenünk kell neki, mert értünk is teszi” súgták félve egymásnak az emberek „eriggy fiam hozz egy bögre tejet és add neki, adj neki még egy karéj kenyeret is és áldd meg őt és kérd isteneinket, hogy segítsék rettenthetetlen lelkét azon a hosszú úton, ami mindannyiunknak elviselhetetlen lenne, de ő rálépett és egymaga megy rajta”.
… de az ajtót egy sem tudta, hol lehet, mindenki csak távolra mutatott, tovább és tovább, hegyeken, folyókon, viharokon, jégfolyamokon és napégette síkokon túlra és Za Oz, a keleti bölcsek közül a legerősebb ment, amerre mutatták. A félelmet már rég elfeledte; érezte, hogy az ajtó vár rá és lelkének legbelső sarkaiban biztos volt benne – bár ezt nyíltan önmagának sem vallotta be – hogy amíg így van, neki nem eshet baja, valahogyan egy felsőbb hatalom, amit ő egyszerűen csak úgy tudott megfogalmazni, hogy „az ajtó”, segítette őt útján – ezért állhattak mellé az emberek is….
És sok-sok millió lépés után egyszer, amikor egy irdatlan széles és hosszú síkon gyalogolt keresztül, oly hosszún, hogy saruja elkopott belé és az út apró kövei felsebezték talpát, a síkság túloldalán alacsony dombokhoz ért. Előbb csak a távolban sejlettek fel a lankák, olyan bizonytalansággal, hogy Za Oz nem tudta eldönteni, hogy vajon dombok következnek-e, vagy csak a felhők szeszélyes játéka az, ami megtéveszti őt. Egy teljes napig baktatott, mire odaért: a mező virágai vezették léptét, és a madarak éneke még, meg a földből növő kórók – nem értette, miért arra lép, amerre – követte, amerre tudj’isten miféle erő terelte talpát.
…. és egyszerre ott volt.
nem volt hatalmas, magasztos, monumentális vagy ünnepélyes, csak egy lemez ajtó fém keretben, amin épp egy normális magasságú ember férhetett át. Csukva volt, rajta jókora kilincs.
Za Oz megpihent, mert lelkét elfárasztotta a hosszú vándorlás. Sírt is, mert csak nehezen hitte el, hogy végül ideért. Lefeküdt a földre és elaludt. Nem álmodott. Csak másnap ébredt fel és most már boldog volt – most már mert boldog lenni – mert az ajtó ugyanott állt, ahol előbb megtalálta. „Nincs mit tenni” súgta önmagának „be kell lépni” és csak a keletről fújó szellő súgása válaszolt neki. „Lépj be Za Oz, megszenvedtél azért, hogy itt lehess, megérdemled, hogy belépj”. És Za Oz fölállt. Lenyomta a kilincset és betolta maga előtt a súlyos szerkezetet.
Za Oz belépett az ajtón.
Nem értette…. Nem értette azt, hogy semmit sem talált odaát….. Semmit, csak a Gödöllő – Hatvan vasútvonalat… A harmadik kilométernél állt…. és töprengett… „Vajon mivégre vándoroltam évszázadokon át” kérdezte önmagától és a keleti széltől egyszerre „végre ideértem és lám, ideát minden ugyanolyan, mint amott a túloldalon” és amíg ezt mondta önkéntelenül visszafordult az ajtó felé, amin az imént belépett.
Az ajtó nem volt ott többé. Nyoma sem volt annak, hogy valamikor ott lett volna.
Most újra töprengeni kezdett. Töprengett addig, amíg a nap eltűnt nyugaton, majd töprengett reggelig. Egy nap után úgy érezte, hogy agya legmélyén már épül a válasz és hogy az a válasz, ami ebben a pillanatban csak érthetetlen töredékekből állt, nemsokára nyilvánvaló egésszé forr össze majd és akkor minden korábbi kérdésre egyszerre kap megoldást. „…de addig el telik még egy kis idő” súgta maga elé.
„Az ajtót keresed ?” kérdezte mögötte egy hang. A vasút mentén egy kék munkásruhás férfi lépkedett felé és beszélt. „Elvitték… mert nem jól rakták össze… Ezeknél nagyon könnyen el lehet rontani a hegesztéseket, mert ha nem megfelelő……” és a kék munkásruhás férfi sokáig sorolta végtelennek és sekélyesnek tűnő magyarázatait….. már csak önmagának, mert Za Oz tudta, hogy ez nem az a válasz, amit ő keres.
…ezért nagyot sóhajtva és tudomásul véve, hogy útja nem ért véget Za Oz tovább indult, Hatvan felé a síneken.
„…de mit tudsz te a hegesztésekről” dörmögte utána a kék munkásruhás és, immár sokadszor életében, megpróbálta meggyőzni magát arról, hogy ő mindenhez ért.
