Gurult velem az autó és én azon gondolkoztam, vajon mindent
jól mondtam-e az interjún. Végigperegtek bennem a kérdések, az én válaszaim, a
tesztfeladatok és amit írtam rájuk megoldásnak. Így értem a Karolina útig, ahol
lassan beengedtem a kocsi csőrét a kereszteződésbe, mert a tőlem balra lévő
sarokház takarta előlem a keresztező forgalmat. Egyetlen motoros jött, egy
szakállas, idősebbnek látszó férfi; egy ma már szokásosnak számító, az
átlagosnál valamivel nagyobb, amolyan „MZ” méretű robogón ült. Elengedtem, neki
alig, szinte csak ráhagyásból kellett kicsit kitérnie a lökhárítóm elől. Azután
én is elindultam – lassan, nem volt sietős – és száz méter múlva újra a robogós
férfivel találkoztam: megállt a jobb oldalon, lábait letette, de a motorján
maradt, hátra fordult felém és széles mozdulatokkal integetett, hogy álljak
meg. Én úgy tettem, ahogy kérte, lassan melléfékeztem és közben letekertem az
ablakot – „vajon mit akarhat ?” Én ebben a blogban nagyon sokszor – sőt,
általában – létező karakterekről írok, vagy csak felhasználom őket a
történeteimhez, de soha sem írom le a valódi nevüket; most is így fogok tenni.
Tehát a motoros Gabi volt, valaki, akit csak nagyon ritkán van alkalmam látni
amióta ő elkerült abból a műhelyből, amiben már jó két évtizeddel ezelőtt
együtt dolgoztunk. Akkor ő ment el előbb, én csak egy évre rá; az igazság az,
hogy el kellett mennie, mert szerepelt egy reklámban, ami nem azt a márkát
éltette, aminek dolgoztunk. …hülyeség, de a vezetők hasonló szokásaihoz nekem hozzá
kellett szoknom az utána következő munkahelyeken, olyannyira, hogy kénytelen
voltam beismerni magamnak: kár köpködni, mert olyan pozícióban az utcán jövő menő emberek egytől
egyig elkövetnének sok hibát, ha nem követnek el, annak csak az az oka, hogy ők
valamiért nem kerültek (még) abba a döntéshelyzetben … amiben egyébként nagyon
szeretnének lenni. Mindegy… Beszélgettünk és nagyon jól esett, mert észre
kellett vennem, hogy mindig (általában) csak a hasonló korú és hasonló múltú
ismerősökkel – az előbbiek miatt általában kollégákkal – sikerül ilyen jól
tölteni az időt. Az alsó rakparton csurogtam tovább egész a Szentendrei útig,
ott volt időm gondolkodni – szóval belémnyilalt, hogy milyen ritkán találkozunk, és hogy számoljuk csak ki: ha egy évre
átlagban egy találkozás jut és elfogadom, hogy én negyvenhat éves vagyok, ő
pedig kettővel idősebb nálam, akkor hány ilyen alkalom is lehet még hátra ?
Még a harminchoz is szerencsésnek kell lennünk… harminc találkozás...
VM / 2017.03.02. Vác
